„A jó rendezőt a jó színész határozza meg”

– Így jöttem – kezdi rendhagyó módon kolléganőm, a sepsiszentgyörgyi színház művésznője. – 1950-ben születtem, Udvarhelyen. Az udvarhelyi gimnáziumban végeztem, abban, amelyik olyan sok híres embert indított útnak, hogy most ne említsem, csak Tamásit és Farkas Árpádot. Hagyományai vannak… Nem véletlen, hogy színésznő lettem. A város, a légkör… A szüleim irányítottak a pálya felé. Kultúrások voltak a vállalataiknál. Azon kívül minden hónap első vasárnapján Maszelka János kiállítást rendezett, ahol szavalhattam. Szerettek, biztattak, drukkoltak értem. A húgommal együtt mondtunk verseket. Györffy Bandival a középiskolában Petőfi-estet rendeztünk, ballada műsorunk is volt, irodalmi összeállításunk. Pezsgett az irodalmi-művészi élet Udvarhelyen akkoriban, Siculus-klub és -fesztivál… Azt hiszem, Csíky András után én voltam az első udvarhelyi, aki bekerült a főiskolára.

Emlékszem a felvételijére. Ketten álltunk a földszinten a bejárattal szemben, Albert Júlia és én. Éva olyan határozott-talpraesetten, magabiztosan perdült be az ajtón, hogy összenéztünk: ennek a lánynak sikerülni fog.

– A főiskola nagyon nehéz volt számomra. Nehezen illeszkedtem be. Nem színházi városból kerültem oda. Az első két évben minduntalan haza akartam jönni… Későre tudtam fölengedni társaim között. Végül nagyon összetartó évfolyammá váltunk és nehezemre esett elválni tőlük. Olyan nagyszerű tanárom lehetett, mint Kovács György, akinek talán épp az igényessége miatt szenvedtem annyit az első időkben. Aztán, amikor rájöttem, hogy nekem is igazam lehet, következetes és makacs tudtam lenni. Kialakult a baráti köröm is harmad-negyedévre. És megmaradt, sőt, azóta csak erősödött a barátságom azokkal az emberekkel… Főiskola után Szentgyörgyre kerültem. Dukász Anna, Sylvester Lajos hívtak ide. Éreztem, szüksége van rám a társulatnak. Szerepeket kaptam. Mehettem volna máshová is. Nem akarózott. Kisvárosi ember vagyok. És szimpatikus is volt ez a város. Itt lettem szerelmes, itt mentem férjhez és itt szültem meg a kislányom. Színésznő is itt lettem…

Beszélgetésünket egyik tájelőadás-sorozat alkalmából rögzítettem, 1983-ban.

– Úgy tűnik, kevés ilyen színésznő van, akiben a színház iránti szeretet ennyi konoksággal párosulna. Tévednék? – kérdem tőle egyik gyergyói turnénk alkalmával. Éva, mint mindig, fel-alá járkál a szállodai szobában, egy pillanatnyi nyugta nincs. A konok szóra felkapja a fejét.

– Nagyon akarom a színházat… Nem tudok egy félórát elképzelni nélküle. A legszebb a világon, amikor tökéletesen azonosulok a szereppel. Ez olyan csodálatos, amiért mindent vállalok. Ezt nem lehet csak úgy csinálni, hogy „színész vagyok”. Ezért nagyon következetesen meg kell dolgozni, akár konokul is.

Mióta végzett, majdnem minden női főszerepet eljátszott, ezért nem egyszer el kellett viselnie kolléganői lapos pillantásait. (Én sem voltam kivétel.) Későre jöttem rá, miután nagyobb feladatokhoz jutottam, hogy bizony a nehéz főszerepek nem hagynak nyugodni, s ha lázasnak tűnik olykor a színész, hát ezért is van. Azt is meg tudtam érteni, mikor összeszorított szájjal hajtotta végre a rendezői utasításokat, amelyekkel nem értett egyet. És, hogy a színház mindennél jobban érdekli.

– Szerencsés színésznőnek tarthatod magad, hiszen sokat játszottál. Kezdted a Noszty-ból Tinka szerepével. Emlékszem a nézők reagálására: milyen ügyes! Aztán következett Ilma, Melinda, Arabella, Báthory Anna. Melyik szerep a legemlékezetesebb számodra?
– Tinka. Azért mert első és vígjátéki szerepem volt. Addig ilyet nem játsztam, csak királynőket, a főiskolán is, talán az erős hangom miatt. Nem szeretem azt a kifejezést, hogy szerencsés színésznő. A nagy siker az Ilma volt, amivel kezdték jegyezni a nevem a „tőzsdén”. Különben számomra minden szerepem emlékezetes.
– Egyszer azt mondtad nekem egy kiszálláson, te mindent el szeretnél játszani. Most is így érzed?
– Nem is tudom. Nem hiszem, hogy volna színész, aki másként érezne. Hogy lenne színész, akit ha halálra foglalkoztatnának is, ne örülne egy újabb szerepnek. Ha mondja is, nem lehet igaz. A színésznek végtelen sok tartalékenergiája van, ha játékról van szó. …Mindent eljátszani… nyilván, ma már nem játszhatnám el Júliát, de ez is relatív, mert láttam ötven éves Júliát is – jónak. Azt szeretném eljátszani, ami közel áll hozzám, ami hozzám tartozik. Például nagyon rosszul esne, ha nem osztanának ki egy Tamási darabban. Vagy ha nem játszanék például a Nyolc nőben, mert lehetetlen, hogy ne volna számomra szerep benne. Persze, hogy van önkritikám, melyik színész ne vallaná be magának otthon, a paplan alatt, hogy ez bizony nem sikerült, vagy rossz volt. De azt hiszem, a kapott szerepért, hogy jól megoldja, az utolsó leheletével is küzd. Ha nem hiszi, amit csinál, nem is tud játszani!
– A színész a főiskolán csak a legelemibb ismereteket szerzi meg. Tulajdonképpen szerepei nevelik színésszé. Hogy történik ez nálad?
– A színész nem juthat túl egy olyan ponton, hogy ő mindent tud. Nincs megállás. Akkor újulhat meg, ha helyet cserél, témát, rendezőt, színházat, partnert. Másként nem. Passzív színészek mellett nem lehet megújulni, feltölteni magad. Volt a Farkas Árpád-estem. Egyszer minden színész eljut addig, hogy felfedezi; egy helyben topog, nincsenek eszközei, nem tud megmozdulni… Bernard Shaw Az ördög cimborájának Judith-jában éreztem, hogy valami nem sikerül. Szégyelltem magam a közönség előtt. Egyedül a teázási kép volt nyugalmas pont, ahonnan kiindulhattam. Változtatni kellett. Nálunk a rendezők nem vállalnak maszek-műsort, így fordultam volt tanáromhoz, Kovács Leventéhez, aki boldogan segített. Rájöttem, hogy a színésznek ki kell tennie a lábát a városból. Sajnos nem adatik meg a színésznek, hogy tovább képezze magát. Látni kell. Az a fél esztendő, amíg Leventéhez jártam, felért egy új főiskolával. Döbbentem vettem tudomásul, hogy ma már másként nevelnek a főiskolán.
– Miért szereted a színházat? Mi a hivatása szerinted egy erdélyi magyar színháznak?
– Hallatlanul büszke vagyok arra, hogy erdélyi magyar színésznő vagyok. Azt mondták, Farkas Árpi versei csak férfiak szájára valók. Ha nincs értelme annak, hogy felmenjünk a színpadra, akkor ne menjünk fel… Az anyanyelv ápolása… Nem tudom, miért szeretem a színházat – bizonytalanodik el hirtelen. – Az anyanyelv iránti szeretet egy része csupán. Talán én vagyok az egyetlen, akinek tizennyolc éves koráig eszébe sem jutott a színház. Sokat szavaltam, volt két első s egy második országos díjam. De végig magyar szakos tanárnő akartam lenni. Innen is az anyanyelv iránti hűségem. A szeretetem régebbi keletű. Kosztolányi mondja: „A vers könyvben halott, keltsd életre, ez a te feladatod.”
– Hiszel abban, hogy a színház megújulhat, hogy lerázhatja magáról rossz szokásait és belülről nemesedvén, felragyoghat?
– Hiszen ezért dolgozunk – közben engem is lelkesedni hív, ahogyan mondja. – Páll Árpád [színikritikus] szerint például kétféle színész van, olyan, aki hozzáidomul a különféle szerepekhez, és olyan, aki a szerepeket idomítja, alakítja önmagához. Szerinted hogy van ez?
– Másként. A hangulat, társulat, társaság, összhang, egy darab, egy szerep határozza meg, hogy én azonosulok, vagy a szerep azonosul velem. Megkapom a szerepet, elolvasom, látni kezdem. Az első benyomás az igazi. Ennek a hitnek a koreográfiájába bele kell hogy férjen rendező, előadás, minden… A Sztanyiszlavszkij módszerben hiszek, ezért volt csodálatos az öreg Tompa Miklóssal dolgozni. Hinni a színházban majd nyolc évtizeddel a háta mögött, úgy, ahogy ez a rendező, kevésnek adatott meg. Kitűnően irányít. Bízik benned. Remekül kidolgozott előadásai voltak. Azokban a darabokban csak fejlődhettél szerepeidben. Sosem esnek szét az előadásai.
– Ilyen a jó rendező?
– Ahhoz, hogy jó legyen, társulatra is szüksége van. A jó rendezőt a jó színész határozza meg, aki úgy egységesíti az előadást, hogy ne őt, hanem az előadást dicsérjék. Mindhárom tényezőnek – szerző, rendező, színész – együtt kell működnie. A szerző írni tud, a rendező rendezni, a színész játszani. Ha írni tudnék, nem játszanék. Az alapfeltétel a kölcsönös bizalom.
– Mi okozhat fásultságot, közönyt egy színház életében?
– Rossz repertoár, egy rosszul sikerült előadás, ha nem úgy megy a színház, ahogy mennie kellene… Akár játszunk, akár nem, a színháznak sikere kell hogy legyen. A Nagypapa, vagy a Tizenkét dühös ember sikere az egész színházat érintette. Dicsőség volt minden egyes színésznek. Ilyenekre van szükség.
– A kritikáról mi a véleményed?
– Minden kritika építő. Viszont vannak kritikusok, akik egyik vagy másik színészt nem tudják elfogadni. Más az ízlésük. Szőcs István legalább odaírja azt, mikor látta az előadást. A színész véleménye többet ér, hozzáértőbb, még akkor is, ha rosszindulatú. Ezeket le lehet számítani. A beszélgetést mindig fel lehet használni. A színész több előadást is lát, ezért is megbízhatóbb a véleménye.
– Fejlődhetsz egy szerepen belül a bemutató után?
– Ez törvényszerű, ha jó színész vagy. Jó színész, ez is relatív. Vannak tehetséges színészek, akik nem fejlesztik magukat, megelégednek azzal, amit egyszer már elértek. Visszafejlődnek. A legfontosabb partner a közönség, a mindenkori közönség. Ez változik, tehát a színészi eszközöknek is változniuk kell. Nem elég tehetségesnek lenni. Olvasni, tornászni, színházat, világot látni, tudni róla, lépést tartani vele – ez a legfontosabb. Legyen világnézete, saját véleménye.

Éva komolyan tornászik, egy időben rendszeresen járt gyógytornára is a városi kórházba, attól függően, mit kíván a szerepe. Beszédtechnikázik is. Sokáig az egyik legszebben beszélő színésznőnek könyvelték el Szentgyörgyön. Ez is nagymértékben hozzájárult gyakori szerepeltetéséhez.

– Sokat játsztam, ez igaz. De tulajdonképpen nem főszerepeket. Sikeres darabokban siker-, vagy ziccer szerepeket. És akkor sikerült a legjobban az alakításom, amikor hittem a rendezőnek, egyetértettem vele. Így voltam Tompával, Kovács Leventével a Farkas Árpád-esten, vagy a Jó estét nyár, jó estét szerelem-ben. Jó lenne még dolgozni Tompa Miklóssal is. Vagy Tompa Gáborral, Kincses Elemérrel.
– Új előadóested egy ballada műsor. Ezt is Kovács Leventével készítetted.
– Csakhogy most sokkal nehezebb dolgom volt. Mindössze kétszer találkoztunk, első alkalommal lerendelkezte az első részt, másodszor a műsorom második felét. Különben egyedül dolgoztam, ami nagyon nehéz volt. A színház gyönyörű társasjáték. Nekem az utóbbi időben ritkábban jutnak, jutottak szerepek, ezért is folyamodtam az önálló esthez, hiszen a színész nem él, ha nem játszik. Ilyenkor a családom a menedékem. Szerencsém, hogy olyan férjem van, aki művészi munkában is kitűnően tud segíteni, „mederben” tart, ha kilengenék… A kislányom ötödikes. Nélkülük sokkal szegényebb volnék lelkiekben is… Van egy kis házunk Kálnokon, szabadidőmben kertészkedem. Megtanultam kötni, amikor leszoktam a cigarettáról, varrok, amit pedig mindig untam, utáltam.
– Negatív szerepet sosem játsztál.
– Talán az Anya a Holt peronban az volt. De a negatív hőst is meg kell védeni. Csak így lehet hozzáállni.
– Volt olyan szerep, ami ellenkezést váltott ki benned?
– A Báthory Anna. Segítségemre volt, hogy hiteles történelmi személy lévén, utána tudtam olvasni. De nagyon nehezen azonosultam vele. Ellentmondásos figura volt, nem egyértelmű. A közönség nagy része pedig az Ördögszekérben levőt ismerte meg, nem a Móricz-félét. Végül úgy tudtam elfogadni, hogy rájöttem, száz évvel később kellett volna megszületnie. Korához képest modern volt. Vagy Róza az Özvegyekből. Csak azért fogadhatta el a művészt, mert hízelgett neki.

Kertész Ákos Özvegyek-jéből a Róza egyik legjobb alakítása volt a Csongor és Tünde Ilmája és a Csillag a Máglyán Veronikája után. A „Rózában” partnere voltam, én játsztam a művész feleségét, az özvegyet, ő volt a szeretője. Emlékszem, előadásról előadásra döbbentem figyeltem, hogy tud egyenesen szembenézni a közönséggel és sírni. Nagyon szépen csinálta.

– Natasát sem tudtam volna megoldani Csehov Három nővéréből, ha nem találom valahol igazságtalannak a három nővér vele szembeni viselkedését.
– Ha válságos helyzetbe jutsz a színpadon, mit csinálsz?
– Sokféle nehézség adódhat. Vagy elveszik a villanyt, vagy felénekel valaki. Egy pillanatnyi csönd után megpróbálok visszatántorogni a szerepbe. A Farkas-bemutatón leesett hátam mögött a gardony. De nem nézhettem hátra, nem engedhettem ki a közönséget a kezemből. Kollégáim mesélik, én még nem éreztem ezt, a Parancsra tettem kolozsvári előadásán egy néni felszólt a színpadra: „S az én két fiam, aki meghalt a háborúban?”
– Lehet művelt a színész, aki le nem esik a színpadról?
– Muszáj annak lennie. A szerepei követelik. Épp az, hogy le nem esik a színpadról.
– Akaratos, konok, kitartó embernek ismerünk. Nincs benned túl sok szelídség.
– Könnyen sebezhető vagyok, talán ezért tűnök keményebbnek, visszavágóbbnak a támadásokra. Ahhoz, hogy menni tudj, egyenes úton, ki kell taposni azt. Nem szabad letérni róla. Ki kell kerülni a bozótból. Ha letérsz az ösvényről, elvesztél. S az erdélyi magyar színjátszásnak egyetlen járható útja van. Minőség és szolgálat. Nem szabad fércmunkát kiengedni a kezünkből. Ezt, tudtommal sosem tettem. A mi színházunk tájoló színház, gyönyörű feladata van. Önképzés kérdése, hogy vidékinek tarthatom-e magam, vagy sem. Nálunk minden színház vidéki. Nincs ebben semmi különös. Nem tudok közömbös lenni. Néha rám csodálkoznak a kollégáim innen-onnan, hogyan tudok ennyi tűzzel, lelkesedéssel játszani, élni. Én azon csodálkozom, ők hogy tehetik fel ezt a kérdést.

Ahogyan Sylvester Lajos Gyanú-jában játszott, tetszett. Meg is mondtam neki. A kritika nem ismerte el. Pedig azon a főpróbán, amit én láttam vele, őszinte, igaz játékot nyújtott. És azóta Sütő András darabjában, a Pompás Gedeon női főszerepéért országos díjjal is kitüntették. Határainkon túl is ismerik, elismerik. Farkas Árpád-műsora lemezen is megjelent. Nem az a színészember, aki engedi magát félretétetni, vagy elhallgattatni. Küzdő szellemű, közért, közösségünkért alkotó művész.

Lejegyezte: Nászta Katalin

Az 1983-as beszélgetés teljes szövege itt olvasható:

 

Név (kötelező megadni)

E-mail (nem lesz nyilvános) (kötelező megadni)

Weboldal

Δ