Tűzbóbitáit röpteti a szőke telehold,
hajamra dermednek novemberi fények,
csillaghullásban vérpiros bogyók…

Estére talán hazaérek.

Bódító melegedből nekem is jut
lélekhajük zöld vized ívében sugárzón-
csillagszirmokra fektetsz,álomba ringatsz,
s míg édesíti ajkamat az álom,

fölém tartod a korhadó keresztet,
meglátom rajta Őt,a szenvedőt,
hajnalom gyöngyét,ébredésem kútját

– ébredő csillagok fénye reszket,
glóriába vonja a mindig fájó testet,
s beragyogja a Kálvária útját…