(tárcanovella a román szocializmus első számú végvárából)

„Emberré lesz a lelkes állat.”
Szilágyi Domokos

Megharaptam egy kutyát – Bukarestben a „Stefan Gheorghiu” Akadémia előtt, az Oroszlán szobor talapzatánál tegnap, 13-án, 9,50-kor, a nagyszünetben.

(Ráadásul pénteki napon.) Régi beidegződés szerint azért tettem zárójelbe, mert az ilyen és ehhez hasonló babonaságokat nagyon tiltották. Jósasszonyokról, kuruzslásról, lidércekről, manókról és egyéb valótlanságokról nem lehetett beszélni. Csakis a kézzelfogható valóságról, őszintén. A materialista filozófiai szemlélet jegyében. Kommunistához illően. Hűséges, tiszta szívvel.

Egy felhő sem volt az égen, csak a magasságos kék mélység.
Fölöttem.

(A jeles költő, tiszteletnek örvendő akadémikus, Mihai Beniuc elvtárs küszöbéhez egy lópatkó volt szögezve. Az egyik évfolyamtársam, Anamaria Pop interjút készített vele, megjegyezvén, hogy Önről az a hír is járja, tisztelt akadémikus elvtárs, hogy egyáltalán nem hisz a babonaságokban.
Nem is hiszek, válaszolta.
Akkor miért van patkó a küszöbén?
Azt mondják szerencsét hoz.)

Üzentek, hogy vár valaki a portán. A portás azt mondta, itt senki sem várt engem, és hogy nem is üzentek. Ő legalábbis nem. Beetetés lenne? Átverés? Április elseje még odébb van, sütött – egyre jobban – a nap, és mintha kiáltott volna valaki. Megfordultam. Senki. Kisétáltam a kapun. Nézelődtem le is, fel is. Elmentem a szoborig. Itt akadtam össze a kutyával.

Korcs kutya volt. Két faj keveréke. Középtermetű, szép szőrű. A háta közepén húzódó tenyérnyi széles sáv selymes csillogással, feketébben fénylett, prémesebben. Mintha kimondottan csak erre a helyre sütött volna a kivételesen gyönyörű tavaszi nap. A jóleső, szelíd, keleti szellő pászmás legyezésében. Márciusi fénytócsák fölött. E nem mindennapi esemény idusán az egész akadémia összesereglett. Professzorok, tanárok, prorektorok, dékánok, lektorok; helyetteseikkel együtt, mintha vezényszóra.
(Pedig a szabadtéri hangosbemondó nem is volt bekapcsolva.)
A rektor elvtárs Leonte Rautu igazoltan hiányzott; a Román Kommunista Párt Központi Bizottsága prominens tagjaként – egy dél-afrikai államban tartózkodott. A nevére már nem emlékszem. Nem így a gyémánt memóriájú főlektor, Sinca elvtárs…

Csak egyetlen példa, hogy az állítást a bizonyítás erejével igazoljuk, még a legkisebb ügyben is, a szocialista etika és méltányosság alapelvei szerint. Nem légből kapottan, idealista hókusz-pókuszokkal, ahogy a kapitalisták szokták. Az ármánykodás fegyverével – Sinca elvtárs kritikai szemlélete szerint, melyet! Metodológiai ténykedéssel igazolt. Igazi marxistaként.
Nos tehát!
Első nap. Az első órán. Tükörfényes időben. Ábrándok idusán.

Az ilyenkor szokásos ismerkedések. Sorjában. Mindenkiről 3-4 mondat. Șinca elvtárs kérdezett. Mi feleltünk. Az újságírói évfolyam ideiglenes ülésrendje szerint. A nyitott ablak melletti fákon színes tollú énekesmadarak. Kórusban. A főlektor elvtárs minden madárhangot tudott utánozni. Az állatokét úgyszintén. Legjobban a kutyák ugatását. Egyszeri hallásra. Mindezt a bukaresti kollégáktól tudtuk. A csalogány utánzására is ők vették rá. Némi kérlelés után állt kötélnek. Nagyszerűen szórakoztunk. Szinte észre se vegyük, amikor az olajozott, intarziás, címeres ajtón a rektor elvtárs benyitott. A főlektort, színe után ítélve, a gutaütés környékezte. Falfehéren bár, de mintha mi sem történt volna, nem dadogva, katonásan jelentett és minden újságíró-hallgatót bemutatott név, születési hely, dátum, családi állapot stb. szerint. Hozzám érve, még azt is elmondta, hogy a feleségem a régi bőrgyárban dolgozik, mert Marosvásárhelyen, bocsánat: Tirgu Mureș-en két bőrgyár van. Azt is felsorolta, melyikben mit gyártanak. Hányféle terméket, és hová. Leesett az állunk. Mint a halottaknak. A hallottak után. Pontosan úgy mondta vissza, és azt, amit ott, akkor tőlünk halott. Se többet, se kevesebbet.
És a java még csak ezután következett – volna… Gyógynövényillatú fényesésben, csakhogy!
Miután a rektor elvtárs engedélyezte, Șinca elvtárs becsukta az ablakot. Verekedő madarak koppantak az üvegnek. Viharosan. Nagy zakatolással. Utána csönd.
Feleket szuszogtunk.
A nyitott zsalugáterek résein át, mint verssorok közt a finom papírfehérsége, tört fény villant, árnyékok hullámhosszán. Három befutott román költő is volt az osztályunkban. Egy-egy szakaszt idézett tőlük. A három magyar hallgató nevével kapcsolatban elmondta, hogy a magyar nyelvben, nem így mondta. A román nyelvvel ellentétben a magyarban a hangsúly a szó elején van… Tényleg? szólt közbe, szinte azt mondjam, vakkantott közbe váratlanul, kutyahangszerűen a rektor elvtárs – magyarul.
És így társalgott velünk.
Tökéletes magyarsággal. A négy hallgatóval, Urszinyi Fejér Józseffel, Kilyén Attilával, jómagammal. Kolléganőnket azért hagytam a végére, mert a neve nem jutott eszembe. Most ugrott be: Páljános Mária.
A két német hallgatóval németül beszélgetett. Nahát! Bújt ki, mintha felhőfüggöny mögül a nap. Mély árnyalatnyi fényváltozással. Jelezték a frissen festett falak. Borúra derűként és fordítva. Vibrálósan hullámoztak. A Fekete-tenger üzenetét hozván.
És Șinca elvtárs miután egy rektori fejbiccentéssel újabb engedélyt kapott, szinkrontolmácsként fordította románra a beszélgetést. Választékosan, ö-zés nélkül. Tiszteletteljesen, halkan.
Mégis jól érthetően. Nem hittünk a fülünknek.

(Folytatjuk)