A folyamat lényege ugyanaz. Eszmélésünk története, ráébredéseink térképe, vélekedéseink, viszonyulásaink rajza. Gerincünkre rakódó tapasztalatok. Görbületét azok súlya alakítja. Majd kiegyenesedünk, amikor levetjük magunkról, ha tudjuk. Vagy beleroppanunk. Nincs béke az olajfák alatt, hangzott el valamikor. És bennünk sincs. Az indulat, mint a láva tör fel belőlünk, és elborzadva nézzük, ahogy elnyel minket. Tudtad, hogy a láva önemésztő is? Nem tud mást, mint feltörni, okádni, majd hamuval permetezni még sistergő tetemed. Olaja a gyűlölet. Azt hiszi, az ember megválthatja, megváltoztathatja – és meg is akarja tenni! – a világot. Nem tudja még, hogy hol kell kezdeni. A szemben állónak megy neki, mert az a legközelebbi. És a lavina elindul.
Jaj! ki tudja hol áll meg! Ott, ameddig nem mehettél volna el, előtte kellett volna megállítani. Akkor, mikor a gondolat még csíraként bukkant fel fejedben. Mielőtt az új ötlet megfogant volna benne. Hogy tettet ne szüljön, károdra.
Nincs menekvés. A szikrázó ég alatt menekülő madárraj kereng halálraítélten. Te röppentetted föl. Te gyújtottad meg a tüzet. És már el nem olthatod. Hát gyönyörködj pusztulásodban, te halállal szövetkezett. Szavaidból fröcsköl a rettenet, és iszonyodik a teremtett világ. Ledob hátáról a föld, megrendül, hogy állva ne maradj, elsöpör az ár, hogy ne lássa szörnyű mivoltodat – mert hozzáadtad magad a gyilokhoz. Mert vérrel fertőzted áldott földedet, amit talpad alá helyezett Isten. Már nincs időd. Már semmid sincs. Kifosztva, megfosztva, kopasztva állsz a dermedt ég alatt. Már csak az angyalok látnak. Ők borzadnak mivé vált mivoltod felett. Hogy lenne még kiút? Egy csöpp eső az égből? Enyhíteni égő torkodat? Az a nem.
Hogy ne mondd ki. Parancsolj megálljt neki.