Nem is hegy volt, ha koreaiként nézem, csak egy nevesincs dombocska. Ha magyar szemmel tekintek rá, akár még büszke is lehetnék. Amolyan Gellérthegy méretű, s annak is a vízeséses oldalával közel azonos meredekségű hegy tetejére küzdöttem fel magam.
Mint minden, ez is relatív. Ami ott hegy, az itt emelkedő. Ami ott fenyő, annak itt meg sem tudom számlálni hány fajtája, formája, illata, levele, virága, toboza, kérge és neve van. Most is érzem a gyanta keserédes illatát a tenyeremen.
A sétának indult hegymászáshoz mind a négy végtagomra szükségem volt, pedig figyelmeztettek a kígyókkal való találkozás potenciálisan problematikus voltára, ám ami meredek, az bizony az, így aztán kígyók ide, kígyók oda, én mégiscsak négykézláb, fatörzsekbe kapaszkodva, gyermekkori gombászásaim emlékeit felelevenítve kúsztam-másztam hegynek fel, hegynek le. Végül a férjem mégiscsak leparancsolt az útra – merthogy azért az is volt, csak az nem tűnt elég nagy kihívásnak – ugyanis észrevette a fekete hálóval körbezárt területet sárga zászlóval és szalagokkal megjelölve, mely egyértelműen a mérgeskígyók lakhelyét jelöli.
Nedves volt a talaj hiszen alig múlt el a monszun, s tegnap is egy gyengébb tájfun áztatta át az erdőt. Korhadó gyökerek közt araszolva végül mégiscsak megleltük, aminek keresésére egy hirtelen ötlettől vezérelve elindultunk – papucsban és rövidnadrágban, egy aprócska buddhista szentélyt mely mára már lakatlan. Gyönyörű volt és magányos, az enyészet lanyha penész illata lengte körül. Egy nagy folyó torkolatára nézett a kapu, mögötte félkörben ölelte az erdő.
Kissé elszomorodtam, hogy belűről nem láthattam, zárva volt. Megküzdöttem érte, hogy láthassam, mégsem sikerült, de hát ki mondta, hogy minden úgy történik, ahogy elképzeltem? Cserébe magammal hoztam a szépséges táj látványát, a korhadt gyökerek humuszillatát, a síremlékek melankóliáját, a folyó méltóságteljes szépségét, és persze sok karcolást, szúnyogcsípést és egy igen fájdalmas gyulladást a sérült térdemben. Akkor persze nem éreztem, hogy fájna, a felfedezés öröme feledtette az érzést. Most hajnali fél három van, mindenki mély álomba szenderült. Nekem ellenben tele van ragasztgatva mindenféle gyógytapasszal a lábam, mert az anyósom akár anyám úgy szeret, úgy vigyáz rám. Jáde kavicsokkal töltött elektromos meleg matracon pihenek és gyógynövénnyel töltött párnán támaszkodik a térdem, aminek a töltete a fiam szerint sok kis kaliberű töltényhüvelyre emlékeztet, így aztán magunk között csak töltényhüvelyes párnának hívjuk.
Ellátva orvossággal, gyógynövényekkel, tapaszokkal és szeretettel, most ha fáj is, csupán a testem egy része érzi. Gyermeki öröm volt a hegymászás, Isten tudja mikor volt benne utoljára részem. Felnőtt vagyok, gyakran túlságosan is az. Mióta apám meghalt, nem voltam gyerek. Nem tudtam az lenni, nem volt kinek.
Ma gyermek voltam, aki sebhelyekkel, koszosan és késve, de szerető családjához ért haza. Talán nem is azt a kolostort kellett ma megtalálnom, hanem valami egészen mást. Egy rég elfeledett érzést, ártatlan örömöt, önfeledt kacagást. Valamit, ami én voltam, s amit mélyen eltemettem, mert fájt. Persze. Hiányzik most is. Ez a ház is tele van az ő festményeivel. De ma már tudok mosolyogni is ha rájuk nézek. S ha ez csupán a térdembe került, hát köszönöm.
A fél karom is odaadtam volna érte.

(A szerző következő írása szombaton olvasható)

Eugenia Lee Budapesten született, Koreában és a német-holland határon él felváltva. Iparművészetet, buddhista filozófiát és pszichológiát tanult. Szerkesztő: Gergely Tamás

1. B.Tomos Hajnal:
   2017. május 19. 05:46

   Szinte szóhoz sem birok jutni. De talán nincs is szükség valamiféle jellemzésre vagy véleményre.Elég azt tudnod, Eugenia, hogy háromszor olvastam el alkotásodat s valószinű még sokszor visszatérek majd erre az oldalra, mert nem tudok betelni a csodálattól.

2. Eugenia S. Lee:
   2017. május 19. 09:25

   Nagyon szépen köszönöm! Megtisztelő a véleményed.

3. Marianna:
   2017. május 19. 14:49

   Azon gondolkodom az utóbbi napokban, hol volt eddig ez a tiszta, őszinte hang, ezek a csodálatos történetek, illetve milyen jó, hogy van.

4. Eugenia S. Lee:
   2017. május 19. 14:56

   Köszönöm szépen! nem is tudod mennyire…