Ágotával ugyanabban a városban éltünk. Én oda kerültem, ő ott született. Egyszer érintette sorsunk egymást, ami akkor bennem nem realizálódott. Verset mondott egy rendezvényen, aminek egyik konferálója voltam. Később olvashattam megjelent verseit a honi lapokban. Tehetséges volt. De éltük a magunk életét, nem tudva, nem igazán foglalkozva egymással. Aztán a sors érdekes és tekervényes útjai a hírét újból eljuttatták hozzám. Már Magyarországon éltünk mind a ketten, hosszú évekkel anyaföld-anyátlanul a hátunk mögött, amikor hírt kaptam: verse jelent meg. És megindult egy folyamat, eleinte lappangón, majd eljutottunk egy röpke személyes találkozásig is. Eközben olvastam meg-megjelenő verseit, majd hírét vehettem kötetének is. 

Különös, nem hétköznapi versszív dobog benne – jelezték, közölték, kiáltották világgá verssorai. Mint akit a szülőföldhöz való kötelék, az anyaországától elszakadt lélek fájdalma olyan erős és mély érzelmekkel töltött meg, hogy szinte hallani azt a barna, föld mélyéből felszakadó dallamot, ami sirat, üzen, kiált, fülön-szíven ragad, és nem enged el: válaszolsz hívására, megpendülnek benned a húrok, amiket költőkezeivel feltép, beletép, – olyan, mint egy hangszer és az azt megszólaltatónak egyöntvényű szobra. Te pedig ott állsz előtte, és benned rezegnek a dallamok.
Mélységből a magasság felé menekül. Siratva és a szívek egeit ostromolva kér, hirdet, világgá kürtöl elszakadást, elnyomást, meghalásokat és reménytelenségben is reménykedéseket.

 

Életapokrif

én nem vagyok még temetett halott
kit vetkőztet a világ meztelenre
kinek letépi arcát a jelen
és odadob a múltnak elfeledve
de még lemossa rólam az időt
s a bűnöket, mik önmagammá tettek
általuk voltam s belőlük vagyok
ma áldanak, kik bőszen megvetettek
mint bőrömön az ezer anyajegy
úgy ragadt rám sok apró kis hibám
a billogok s a stigmák térképén
ki keresett, csak így talált reám
az alkonyattal nem vívok csatát
csak itt ülök szemközt a mindenséggel
és nem tudtam, hogy mihez kezdhetnék
a rám szakadó nem várt üdvösséggel
mert életem nem mutatott utat
nem lengték át példák és mítoszok
s a gyarlóság a sarkamban loholt
 a sorsom csak, mit magammal hozok
de itt vagyok s apokrif létemet
még cicomázzák szorgos holnapok
s ki számon tart megkérdi szelíden
hogy élek még és amúgy hogy vagyok

Mesélj magadról. Ki vagy? Honnan jöttél, milyen családból gyökereztél, milyen hatásokra fogtál tollat kezdetben? És ne légy visszafogott, érdekel a gyermek, aki voltál.

Sepsiszentgyörgyön születtem pedagóguscsaládban. Mindkét szülőm tanár volt, és mint ilyen, maximalista, aki egy szem gyermekéből igyekezett kisajtolni mindent, amit ő álmodott meg helyette. Az effajta nevelésnek van jó és rossz oldala. Egyrészt megkaptam mindent (ne feledjük, hogy a mindent szó itt viszonylagos, hiszen diktatúrában éltünk, kisebbségi létben), ami a fejlődésemet szolgálta. Különórák: francia- és németóra, zongoraóra, rajzóra, hatalmas, jól felszerelt könyvtár. Elvek, hagyományok, elvárások, gondosan megválogatott barátok és egy engem körbeugráló majomszeretet a család minden tagjától. Persze volt ennek a közegnek egy árnyoldala is, annyira kisajátított, szabályozott és irányt mutatott, hogy lassan elkezdett kialakulni bennem egy belső ellenállás, az ébredező egyéniség ágálni kezdett és lázadni a szülői akarat ellen. Ez azonban csak a kamaszkor környékén kezdett kibontakozni bennem, de aztán középiskolás és egyetemista éveimre elérte a csúcspontot. Sosem voltam az a látványosan lázadó típus, inkább picit alattomos, mert konfrontálódni nem szerettem a szüleimmel, nem bírtam a megtorlást, nem szerettem vállalni a következményeket. Csak annyira, amennyire még etikusnak véltem a dolgot, kellett hozzá kis nagyszülői segítség, cinkos összemosolygás és összedolgozás a drága nagymamámmal, aki sok zűrös helyzetből kimentett engem.
Édesanyám történelemtanár volt a Mikóban, ahová én is jártam. Minden dolgozatjegyemet hamarabb tudta meg, mint én magam, ezért sosem tudtam, hogy épp mi vár otthon, pedig még az ellenőrzőmet sem mutattam meg, máris kaptam egy két pofont vagy büntetést. Egy kilencesért már megtorlás járt, mese nem volt, eminensnek kellett lennem, ameddig csak lehetett. Ez a fajta maximalizmus igazi majomszeretettel párosult, mindig értem élt, értem aggódott, mindenről lemondott értem, és mindent megteremtett számomra. Ez az aggodalom és a munkahelyi stressz (román nyelven tanította a történelmet egy olyan világban, ahol egyetlen elszólás vagy cáfolat is végzetes lehetett a tanár számára, bármilyen kis „magyarkodás” miatt a besúgok célkeresztjébe kerülhetett volna) lassan felőrölte amúgy is gyenge egészségét, így fiatalon került betegnyugdíjba és 52 évesen hagyott itt bennünket.
Advent előtti takarítás közben egy elfeledett szekrényben találtam rá a zsengéimre, azokra a verseimre, amelyeket füzetekbe írtam még ötödikes koromban. Mindegyik alá szépen, korántsem gyöngybetűkkel, inkább hanyatt dőlni készülő ákombákomokkal oda volt firkantva: Kapui Ágota, V.C. Tanárként annyi rossz próbálkozást olvastam tanítványaimtól, hogy rá kellett jönnöm, korántsem voltak rosszak ezek a kis írások. Általában tájleíró, „évszakversek” voltak, elég jó rím- és ritmusérzékkel. Aztán középiskolás írásaim is előkerültek poros dossziékból, amelyeknek különös értéket ad az, hogy drága, feledhetetlen magyartanárom, Berde Zoltán jegyzetekkel látta el ezeket a verseket, tanácsokkal, hogy hol, mit változtassak. Magyar irodalomból mindent tőle tanultam, magas színvonalon magyarázott, kitűnő érzékkel tanította ezt a tantárgyat, amely szerelem és hivatás lett számomra később. És a versírásról is rengeteget tanultam tőle, az ő irányítása nélkül lehet, hogy soha nem lettem volna az, aki vagyok.
Apám által egy másik világot, egy másik életteret ismerhettem meg. Vakációim kedves, szabadságot nyújtó helyszínét, Gátalját. Ez a Temesvár melletti falu hatalmas nyílt tereivel, egyenes utcáival, amelyeket tüzedeknek neveztek (tíz házból állt egy tüzed) maga volt a szabadság egy, a Székelyföldhöz szokott gyermeknek. Az emberek nyitottak, kedvesek voltak, több nyelven szóltak hozzám, mindenhol megkínáltak valamivel, szőlővel, dinnyével, a románok dulceataval (dulcsáca), azzal a mézédes, agyoncukrozott befőttel, amelyet kis üvegtálkákban kínáltak és mellé jéghideg vizet töltöttek a pohárba. Ha drága nagyapámmal végigmentünk az utcán, mindenki megkérdezte, hogy vagyok, meddig maradok, hogy érzem itt magam. Ó azok a nagy fürdőzések a Berza folyóban, napozás a libalegelőn, nagynénikéim csodás, dús, ebédjei, akik versengtek abban, hogy mivel kápráztassanak el engem, és kinél töltsek több időt… Dédapám mindig a lócán ült a ház előtt, gyér fehér haját kisimította égszínkék szeméből, hófehér bajsza alatt huncut mosoly. Szemmel tartott, ahogy biciklizni tanultam egy nagy fekete orosz férfikerékpárral, amely sok fájdalmat és sérülést okozott nekem, de nem adtam fel. Nagyapám 3-4 nyelven beszélt, hajnalig állva olvasott a lámpa alatt, pedig nappal kemény fizikai munkát végzett, ő volt az egyetlen kovácsmester a faluban. Mindig irigyeltem a kék szemüket, az apámét, a nagyapámét, és nem értettem, nekem miért nem jutott belőle… Azóta is a jóságot idézi fel számomra a kék tekintet.
Hát ez a két személyiségformáló helyszín határozta meg a gyermekkoromat, a székelység szikár, kemény világa és az alföld, a Bánát nyitottsága, sokszínűsége és bőségesen adakozó földje.
Mindig voltak barátaim, és hiába terelgettek a jó házból való, jó pedigréjű, jó gyerekek irányába, az igazi barátaimat mindig én választottam, még akkor is, ha ennek a szüleim nem örültek, és volt hozzáfűznivalójuk ennek helytelenségét illetően. Később ugyanez történt a fiúkkal is, nehezen fogadtak el bárkit, aki közeledni próbált, mert mindenkiben találtak kivetnivalót. Akkortájt határoztam el, hogy ha nekem gyerekem lesz, soha nem korlátozom semmiben, soha nem szabom meg, kit szeressen, kivel barátkozzon, és soha nem szabom meg neki, hogy meddig maradhat egy buliban, szégyenszemre. Így is tettem, de nem mondanám, hogy ez a nevelési elv gyümölcsöző lett, valami középutat kellett volna találnom a gyerek rabigában tartása és a teljes szabadság között.
A versírásom akkoriban menedék volt számomra. Amikor rájöttem, hogy a szavak valami varázslatos módon sorokba, rímekbe szerveződnek és vers születik belőlük, ez határtalan boldogsággal töltött el. Ilyenkor bebújtam a szobámba és csak írtam- írtam, nem zavart senki, beburkolózhattam ebbe az örömteli, magányos, teremtő állapotba. Szerettem ezeket a pillanatokat, amelyek órákká nőtték ki magukat, és szeretem ma is… Talán a szavak ezen zamatáért kezdtem el újra írni több évtizedes hallgatás után…
A versíráson kívül még volt egy különös szenvedélyem, a versmondás. Hamar rájöttem, hogy verset nemcsak írni, olvasni, de mondani is lehet, és így a sorok megtelnek valami olyan többlettel, amelyet én adhatok hozzájuk, nemcsak a költő szólal meg a hangom által, de ahogyan mondom, az változtathat is rajta, üzenhetek, vallhatok vele, és ott ér célba, ahová a nyilait irányítom. Ettől kezdve jártam szavalóversenyekre, részt vettem irodalmi pódiumokon, és mindig a közlés vágya hajtott… na persze az eredmény sem volt közömbös számomra. Emlékszem a vetélytársakra, többen közülük színésznők lettek, Meister Évi, Killyén Ilka… jó volt egy mezőnyben lenni velük. Győztem vagy legyőztek, szép volt ez a versengés, véresen komoly volt, és a vége euforikus öröm vagy napokig letaglózó csalódottság. Nem mondom, hogy nem kacérkodtam a színpaddal, de ki merte azt mondani egy szigorú apának, aki kijelölte már számomra az utat. Kolozsvár, magyar- francia szak. Biztos vagyok benne, hogy apámnak fontos volt az utánpótlás, mer tudta, mennyire nagy szükség van az anyanyelv iránt elkötelezett tanárokra azért, hogy a magyarság megmaradjon a megyésítés után, amikor egyre szaporodott a románajkú lakosság a székely városokban.
Általános iskolás koromban a Megyei Tükör nevű megyei lap Cimbora-rovatának voltam a szerkesztője. Már akkor többször is alkalmam nyílt, hogy belekóstoljak, milyen az, ha az embernek megjelenik egy-egy verse, írása. Egy ilyen lapnak akkor hatalmas publicitása és rangja volt, mindenki elolvasta, aki élt és mozgott. Kitűnő szerkesztői voltak, nagyszerű költők, fotósok, a Cimborát is egy kiváló újságíró, Zsehránszky István irányította, akitől rengeteget tanulhattam. Később, középiskolás koromban, amikor Kolozsváron megnyertem az irodalmi olimpiát, megnyíltak a kapuk számomra, megjelent egy-egy versem az Utunkban, Korunkban, Igaz Szóban, amelyeknek szerkesztői ismert és nagyhatalmú irodalomszervezői voltak annak az időszaknak. Így kerültem kapcsolatba a Napsugárral, és Kányádi Sándorral, aki komoly hatással volt rám a következő években.
Hát így volt Kedves Kati! Itt új fejezet nyílik majd, tele fájdalmakkal, csalódásokkal, kétségekkel, a felnőttkor, a megvilágosodás korszaka és helyszíne, Kolozsvár!

Kérlek, folytasd az egyetemi éveiddel. Gondolom, már felnőttebb változatban találkoztál mindennel.

Életem első és egyik legnagyobb kudarca az volt, hogy első felvételimen nem kerültem be az egyetemre. Keserű időszak volt, hiszen mindenki, mindenkire mutogatott, hogy ez megtörténhetett. Az érettségin való megfelelési kényszer vezetett idáig, minden tantárgyból hoznom kellett a maximumot, így nem tudtam teljes mértékben a felvételi tantárgyakra, főleg a franciára koncentrálni. A család döbbenten állt a tény előtt, én porig alázva zárkóztam a szobámba. Tragédiaként élték meg a szüleim a külvilág előtt ezt a kudarcot. Anyám szenvedett, apám magába fordult, esténként ideges, halk, elfojtott beszélgetés szűrődött be hozzám, vitafoszlányok, rossz hangulat. A te vagy a hibás mert… kezdetű mondatot többször hallottam akkortájt, mint egész életemben…
Ezt a szégyent is kihevertük. Ők minden erejüket megfeszítve csak azért dolgoztak, hogy én Kolozsváron lehessek, a legjobb tanárokhoz járhassak előkészítőre, magánórákra, hogy biztos legyen a bejutás a következő felvételin. Én ekkor kezdtem felfedezni a szabadságot, a kontroll nélküli önálló életet, tanultam és szórakoztam, szerelmes voltam, barátaim lettek, buliztam, színházba, koncertre jártam, amennyi belefért. Muszáj volt tanulnom, hiszen nagy volt a tét. Felfogtam, hogy csak így szabadulhatok a megunt kisváros szűkké vált közegéből, a szülői kontroll alól, éreztem, hogy ez az én világom. Közben természetesen írtam is, többet is írhattam volna, ha nem foglal le annyira az ÉLET.
A felvételim sikerült, a szüleim sem jártak már szemlesütve miattam. Kolozsvár kinyitotta számomra a kapuit. Soha nem felejtem el, amikor elsőéves hallgatóként szeptemberben először sétáltam be a Filológia kapuján. A volt Mariánum szigorú épülete kora őszi fényárban úszott… önfeledt boldogság kerített hatalmába, fiatal voltam, szép, enyém volt a világ. Percig sem gondoltam arra, hogy ez a boldogság olyan, mint egy virág a fagyos tél küszöbén. Efemer, kiszolgáltatott és törékeny, hiszen az a közeg, amelyben kivirágzott, egy megfigyelésen, elnyomáson és magyargyűlöleten nyugvó kíméletlen diktatúra, amely csak azért hunyja le néha a szemét, hogy majd alkalomadtán újult erővel támadhasson.
Soha nem voltam igazán tudatos, nem hajszoltam célokat, és nem áldoztam fel semmit ezek elérésére. Nem használtam ki embereket, hogy elérhessem a vágyott állapotot, állást, hírnevet, egy jól kitaposott helyet a napos oldalon. Az ösztön és az érzelem mindig győzött bennem a józan ész felett. Írtam is, közöltem is verseket, kaptam lehetőségeket, és kaptam volna többet is, de nem sáfárkodtam túl jól a külső és belső adottságaimmal. Furcsának találtam az évfolyamtársaim közül azokat, akik annyi tudatossággal taposták maguknak az utat, készültek a jövőre, fontos volt számukra az eredmény, a jó kihelyezés, a megtervezett jövő. Én csak szeretni tudtam… és csak a szabadság érdekelt. Az, hogy ne szabjanak nekem korlátokat, hogy minden időmet azzal tölthessem, aki fontos volt számomra. Szerettek a tanáraim, bíztak bennem, tudták, hogy többre is képes lennék, és alkalomadtán meg is csillogtattam a képességeimet. Ha érdekelt valami, teljes odaadással tanultam, ha nem, akkor épp csak alig. A nyarakat kínnak éreztem, mert megint csak korlátoztak mindabban, amit szerettem, és nem lehettem mindig azzal, aki a legfontosabb volt.
Az ősz a szabadulást és a szabadságot hozta el nekem. El sem tudtam képzelni, hogy ennek egyszer vége lehet, hogy az a város, amely befogadott, amely megadta nekem a lehetőségeket, egyszer kilök magából… Hogy nem élhetek többet azok között a díszletek között, amelyek a világot jelentették számomra: a Mátyás-szobor, a Szent Mihály Templom, a Bánffy-palota, a Sétatér, a botanikus kert, a Házsongárd, a Szamos-part, a színház, a Napsugár szerkesztősége, a Postapalota előtt táncoló széki madonnák és katonák, Kányádi Sándor Fekete – piros című versének szereplői… Azok az utcák és azok a terek, azok a kövek, azok a nappalok és éjszakák, amelyek a világ közepét jelentették számomra. Amikor egy alkalommal az Erzsébet út elején, az Astoria sarkán vártam a buszra, és néztem a nyüzsgő nagyvárost, az elhaladó embereket, a forgalmat… hirtelen belém döbbent, hogy ennek hamarosan vége. Visszavonhatatlanul lezárul életem legboldogabb szakasza, és mindent itt kell hagynom. Megcsapott a végesség szele, a halálsejtelem, az elmúlás kegyetlen valósága. Most is érzem, ahogy megmarkolja mellkasomat a döbbenet. Ott álltam, fiatalon, lobogó hajjal a napfényben, narancssárga papírdzsekiben, kordbársony nadrágban (a legutolsó divat szerint), és éreztem, hogy ez az állapot annyira pillanatnyi és tünékeny, hogy nincs ellene semmilyen orvosság…
Utolsó éves hallgatóként ismertem meg azt a mindent elsöprő, pusztító érzést, amely több volt a szerelemnél, és erősebb volt a halálnál. Azt hittem, hogy boldog kapcsolatban élek, orvostanhallgató barátom kedves, vicces fiú volt, kiegyensúlyozott és céltudatos. Mindig ő volt a fontos, az ő órái, az ő vizsgái, az ő elképzelései, az ő jövője. Engem, a kis verselgető bölcsészlányt mindig megmosolygott, nem vette komolyan a megjelent verseimet, az apró sikereimet, nem hitt az efféle dolgokban. Ma már tudom, hogy az ő hozzáállásának nagy szerepe volt abban, hogy nem kerestem a lehetőségeket, az irodalmi berkeket, gyakran elhárítottam a meghívást és megelégedtem az adódó lehetőségekkel. Nem hajtottam az érvényesülést. Ezért mindig meglepett, ha valaki jónak tartott és ezt ki is fejezte. Jólesett minden dicséret és elismerés, különösen, ha azt igazán hozzáértő embertől, igazi szaktekintélytől kaptam. Ezért szerettem bejárni a Napsugárhoz is, mert a főszerkesztő, Farkas János mindig elismerte a munkámat, rengeteg forrásanyaghoz juttatott, hogy gyermekirodalomból, a Napsugár történetéből megírhassam az államvizsga dolgozatomat. Jó volt egy levegőt szívni Kányádi Sándorral, Fodor Sándorral, Bajor Andorral, Bálint Tiborral, csupa olyan nagysággal, akik az erdélyi irodalom élvonalát jelentették, és egy gyermeklapot szerkesztettek, amely épp ezért, általuk lett minden idők legszínvonalasabb gyermeklapja. Szerettem, hogy velük egy oldalon jelenhetek meg, jó érzéssel töltött el, hogy az árnyékukban nekem is nő fű.
A tanáraim közül néhányra mindig felnéztem. Rengeteget kaptam tőlük, olyan biztos tudást, amelyből még itt, Magyarországon is megéltem. Ők egy hivatásra készítettek fel minket, nemcsak tanárokat képeztek, hanem bevetésre kész katonákat, akiktől az anyanyelv megmaradása és a magyarság sorsa függ. Szeretettel és odafigyeléssel viszonyultak hozzánk, szigorúan, de emberségesen vizsgáztattak, úgy tekintettek ránk, mint egy családra, 21 gyermekre, akiknek a legjobbat kell kapniuk ahhoz, hogy helyt tudjanak állni, ha majd szétszélednek a közösségekbe. Volt, aki épp erre a feladatra készült, volt, akit Kolozsvárhoz kötött a pedigréje, a kapcsolatai, és útja nyílegyenesen a Parnasszusra vezetett. Én is kaptam lehetőséget és ígéretet a Napsugártól, de sajnos nem így végződött az én történetem.

 

Valaki a múltból

A kurta szóból én sajnos nem értek,
annak adok, ki tiszta kézzel kért.
A parancs arcul csap nyitott tenyérrel,
s én törölgetem arcomról a vért.

A zsarnok ujj, ha ajtómon kopogtat,
és csizma döng az ázott küszöbön,
itt be ne lépj, és rohanj utca hosszat –
zuhanó árny az omló rögökön.

A kurta szavak mindig utolérnek –
a mozdulat is félreérthető.
A kiáltástól meghőköl a lélek,
és menekül a múlttól a jövő.

Ha kapumon a jó szándék kopogtat
és bebocsátást esdekel a szó,
mint komondor, ha simogatást lophat:
a kéz melege szelíd takaró.

– Mennyi közöd van a versekhez? Mennyire vagy te benne, milyen szereped van az alkotásban alkotás közben? Egyáltalán, miért írsz? Mert muszáj?

Néha úgy csimpaszkodnak belém a gondolatok, mint nyafogó gyermekek az anyjuk szoknyájába, amikor épp porszívózok, főzök, pakolok, végzem a házimunkát. Olyankor le kell tennem mindent és le kell ülnöm, hogy lejegyezzek egy-egy verssort, egy-egy felötlő képet, különös szókapcsolatot. Ha ezt nem teszem meg, akkor, huss, szétszaladnak, soha nem látom többé őket, helyükre újabbak és újabbak jönnek, összefonódnak, verssé alakulnak, bővülnek, sokasodnak, dagadnak, szaporodnak, és mire végre a gépem elé ülhetek, szertefoszlanak, mint a reggeli köd. Volt, nincs vers… Hiába töröm a fejem, hátha vissza tudom idézni bár egy töredékét.
A versírás nálam kegyelmi állapot. Most, hogy annyi év után újra visszakaptam ezt az elveszett képességemet, igazán meg tudom becsülni az ihlet szép pillanatait, a termékeny csendjeimet, az értéktelített magányt, amely számomra az alkotás meghitt közegét megteremti. 25 év hallgatás után az ember nagyon tudja értékelni a verspillanatokat. Olyan ez, mintha sokévnyi meddőség után hirtelen megfogan egy kis élet, és kezdetben az anya maga sem hiszi, hogy ez vele megtörténhetett, tele van örömmel és kétséggel… Vajon nem tévedés? Vajon marad? Vajon nem tűnik el megint?
Amióta eszmélek, mindig is közöm volt a versekhez, a másokéhoz előbb, majd az enyéimhez, a rosszakhoz és a jókhoz, hosszúakhoz és rövidekhez, magyarokhoz, majd franciákhoz, amikor már tudtam a nyelvet. Mindig különleges hatással volt rám a rím, a ritmika, a képalkotás varázsa, a stílus, a valóságot átlényegítő hangulat. Valahogy mindig különbséget tudtam tenni jó és rossz között, sosem becsültem igazán, ha a forma mögött nem volt tartalom, üzenet, az a szükséges plusz, amely súlyt ad a szavaknak. A tisztán rímes-ritmikus verseket csak játéknak tartom, ujjgyakorlatnak és szemfényvesztésnek, ha nincs meg bennük az a bizonyos csavar, akkor elkápráztat egy pillanatra, de nem hagy bennem lenyomatot.
Hogy mennyire vagyok én benne a verseimben? Akármilyen személyben, számban szólal meg a lírai én, abban én is benne vagyok, ahogyan mindenki más, hiszen belőlem fakad akkor is, ha épp másra, másokra vonatkozik. Minden vers gyökerében van valami megélt, valós élmény, egy emlék, egy hangulat vagy történés, valami egyedi, ami bennem keletkezik, és csak később válik általánossá, akár egyetemes érvényűvé. Hiszen mindannyian emberek vagyunk, a természet futószalagján gyártott termékek, egy kaptafára gyártott minket a teremtő. Ez bennünk a közös. A körülmények, a megélt sors, az élmények, a külső hatások tesznek különbözővé, de a zsigeri félelmeinket – örömeinket, a megérzéseinket, az ösztönvilágból hozott ősiséget; a tudatalatti raktáraiban lapuló „készletet” mindenki egyformán magáénak tudja, megérzi-megérti egy versben, Alaszkától Dél Keresztjéig. Minden versemben benne vagyok, ahogy te is, és benne vannak az őseim, és benne van az indián, a bantu néger, a sarki fűszeres, bárki, aki embernek született.

Van kedvenc költőd, versed, vagy hogyan határoznád meg, mit szeretsz a költészetben? Mire való szerinted, mit szeretnél elérni vele? Mikor tökéletes egy vers számodra?

Egy vers akkor tökéletes számomra, amikor úgy jelenik meg a tudatomban, mint egy egész, oszthatatlan, megmunkált kis műremek. Kevés az ilyen tökéletes vers, amilyet csak a nagyok – Babits, Kosztolányi, Radnóti – tudtak írni. Ahol a forma tökéletesen alátámasztja a hangulatot, ahol a lélek és a szellem teljes egységbe fonódik, az érzelmi és értelmi sík egy intellektuális élményben ölt testet. Ezt a tökéletességet érzem József Attila létösszegző verseiben is, ahol mindenfajta érzést és reményt legyőz a kristálytiszta logika, amellyel szemben nincsenek már ellenérvek. Ők számomra a tökéletes költők, mindenki más, épp a tökéletlensége folytán válik naggyá, szerethetővé, érthetővé. Petőfit az egyszerűség és a hevület, Aranyt a harmónia és a rezignáció, Berzsenyit a hétköznapi élet és az álmodott költői világa közti ellentét teszi számomra halhatatlanná. Adyt a szánalom és a dölyf, a mélység és magasság, a gyengeség és a zsenitudat kettősége teszi sebezhetővé, a kisszerű forma és a nagy ívű tartalom, az egyenetlenségek, a szárnyalások és zuhanások ellentétei egész költészetében. Szeretem a tökéletlenséget mindenkiben, akkor, ha épp ez a nagyszerűség forrása.
Magammal soha nem vagyok elégedett, minden versemet kételyek közt eresztem útjára, és gyakran hívom vissza, ha úgy érzem, van rajta valami alakítanivaló. Akkor sem mondom azt, hogy jó, pusztán elfogadható, és ha jó visszajelzéseket kapok, akkor annak azért örülök, mert a nyilam célba ért. Valakit megérintett, esetleg le is terített, valaki okult belőle, valakinek örömet szerzett, fájdalmat okozott, kihozta belőle a jót, a rosszat, azt a reakciót, amely kimozdította a közönyből. Fiatalon, ha a verset első felindulásomból készre kanyarítottam, soha nem alakítottam utána rajta semmit, mert úgy ítéltem meg, hogy ez így jó. Akkor inkább csak a „natus” énem irányított az alkotásban. Meg kellett érnem arra, hogy a „doctus” énem is működésbe jöjjön, és hosszabb ideig alakítgassam, cizelláljam a verset, foltozzam a tökéletlenségeit, betapasszam a rajta keletkezett sebeket. Ehhez kellett valamifajta érettség, tapasztalat, sok év alatt felhalmozódott tudás, ami a „verskozmetikához” szükséges.

Mesélj a színekről. Mit jelentenek számodra?

Az ember hajlamos fekete-fehérben szemlélni a múltat, úgy mint egy régi fényképen, ahol az emberek, a házak, a hegyek, a folyók, az erdők és fantasztikus női kalapok mind színtelenek, szürkék és fakók. Mindig a jelenhez kötjük a színeket, és az az érzésünk, hogy csak nekünk, akik az itt és mostban élünk, adatik meg a színes élettér, a szivárvány lenyűgöző látványa, az ég kékje, a városok napsütötte épületeinek látványa. Pedig bizony, akkor is sütött a nap, és sárga fényben ragyogott a reggel és vörösben bukott le az alkony. Az a világ, amit akkor a lehető legkorszerűbbnek és legszínesebbnek láttunk, mert az volt a jelenünk, csak a mi tudatunkban kopott fekete-fehérré úgy, ahogy egykor volt szerelmeink, divatjamúlt ruháink, fiatalságunk valaha volt díszletei.
Sokszor igyekszem mégis visszaidézni a színeket, azt a létteret, ahol a legboldogabb voltam, ahol a föld felett egy lépéssel jártam mindig, és úgy éreztem, hogy a jelen örök. Kolozsvár ma is a sárga város számomra, egyik versemben így örökítettem meg, és így jelenik meg, ha visszagondolok egy-egy mozzanatra. Sárga épületek, napsütötte terek, aranyló templomtetők, a fény szelíd játéka az ódon falakon. Nem látom most sem a szürkeséget, a kabátok elmosódó egyformaságát, a kopott aszfaltot, elhasznált köveket. A gondokat, a szorongó embereket, a zsúfolt autóbuszokat, a kifosztott boltokat, a reménytelenség alkonyat-sötétjét. Én nem ilyennek láttam akkor, mert aki fiatal és boldog, szerelmek és sikerek bűvöletében él, az nem érzékeli a hatalom örökös jelenlétét, teste, lelke, elméje másként működik. Felötlik néha házigazdáim kertje, a kis fehér házhoz vezető ösvény mellett futó gyönyörű tulipánsor: fehérek, pirosak, sárgák, cirmosak, száz árnyalatban pompázó szépség, törékeny száruk meghajolt, úgy köszöntötte a reggelt, és smaragd szirmok hullottak az útra, amerre jártam.
Azután sokáig nem láttam színesben a világot. Régebbi verseimben (az említetten kívül) nincsenek színek, mintha azok is fekete-fehér fényképek volnának, a múlt lenyomatai. Valamiért nagyon fontos lett számomra a fekete. Csak feketében voltam hajlandó járni, esetleg fehérben, szürkében… más színben nem is éreztem jól magam, mert lerombolt énképem és eltaposott önértékelésem nem volt hajlandó szembenézni a valósággal, és a verstelenség évtizedeiben nem is mertem színekre nézni, úgy éreztem, rejtőzködnöm kell.
Bevallom, ma is szeretem a feketét, de tudom, hogy le kell győznöm ezt az ellenállhatatlan vonzalmat, amit iránta érzek. Különösen, hogy a színlátás varázsa újra beköltözött az életembe, és minden szín megtelt tartalommal, valamilyen ősi-mély jelentéstartalmat kapott, amellyel szebbé tehetem a napjaimat és más minőséget adhatok az életemnek. A kék és a zöld a verseimben is gyakran felbukkan, de a vörös összes árnyalatát behívom a hétköznapokba, a sárgát, a narancsot, a színskála legszélső határáig. A színek már részemmé váltak, ők szakítják fel bennem a lélekbe lerakódott múltat, festik, alakítják, átszabják egészen az átlényegülésig, verssé formálják minden részletét. Én csak úgy hívom őket: smaragd, karmazsin, rőt, rubin, bakacsin… Ódon, veretes szavak, ez értéktelített múlt varázsszavai ezek, amelyek megtalálják helyüket a jelen versében is.

Még lettek volna kérdéseim – de rájöttem, sokkal többet tud mondani nekünk a verseivel. Beszéljenek hát.

Ha megkérdeznéd

Ha megkérdeznéd
Miért hagytam el hazámat
Feltörte-e talpamat a rögös szülőföld
Felhorzsolta-e tenyerem a gesztenyefa törzse
Gáncsot vetett-e lábaimnak
A szederinda kúszó kelepcéje
Felhasította-e bőrömet a csipkerózsika
Vérfakasztó tövise
Lerombolta-e házamat 
A hegyek kőlavinája
Elmosta-e kelengyémet az özönvíz,
A megáradt Olt örvénylő sara?
Én azt mondanám
Nem, nem ezért. 
Pedig
Megégetett, megbántott, ellökött
Elgáncsolt, szívemből vért fakasztott
Elsodorta a gyermekkoromat,
Megfojtotta anyámat és magába temette
Fiatal arcára rögöt görgetett.
Kifordította négy sarkából a házat,
Eladta az álmainkat.
Asszonyi alakban
Elvette apámat
Elfordította tőlem kék tekintetét
Az egyetlent
A megbízhatót
Ha azt kérdeznéd
Visszamennék-e valaha
Én azt felelném,
Ott vár rám a múltam
A földdel egyenlővé tett ház emléke
Egy kapu, amelynek kilincsét elengedtem
Egy ágy, ahol a gyermekem fogant
Egy szerelem, amelyet cserbenhagytam,
Egy öregember, tengerkék szemű
Egy összetört fejfa
Ott a domboldalon
Egy panorámás nyughely
Arccal a város felé
Ahol születtem.

 

Kérdések

Testem templomában
Kik borultak össze
Hajam fonatában
Kik fogództak össze
Vérem melegében
Kik olvadtak össze
Szívem serlegében
Kik ömlöttek össze.
Ereim erdeje
Kiknek adott otthont
Csendes búvóhelyet
oltalmazó bokrot
Kik simultak össze
Bőröm bársonyában
Kik fonódtak össze
Ujjam hajlatában
Szájam szögletében
Kik csókoltak össze
Mint a fény s az árnyék
Kik olvadtak össze
Kik laktak a testem
minden zegzugában
kik éltek a lelkem
titkos szobájában.
Ők azok, az ősök
Anyám, apám vére
Nagyapám ősapja
Nagyanyám nővére
Székely kitartással,
Magyar makacssággal
Tatár gonoszsággal
Német szívóssággal
Ők ölelik egymást
Létük szülte létem
Génjeimbe írott
Örökölt törvényem:
Bölcsőben ringatott
Évszázados álmok.
Sírjaikból kinőtt
Kápolnavirágok.

 

Hűség

A rossz döntések árnyékában nőttünk
szálfa-törzzsé közös sors alatt
és ízzé-porrá törték minden csontunk
míg torzó testünk magára maradt
se kéz se láb sem ujjak nem maradtak
hogy tenyerünkben tartsuk lelkedet 
hogy befoltozzuk vérző álmainkat
és bekötözzük csonkult testedet
És most ki vagy? Világ hajléktalanja
Csak kéz  vagy  láb vagy sajgó akarat
mit nem tart össze hegyek karcsú váza
és ami még e testből megmaradt
és nem épül hitünkből katedrális
mert ácsainkat várja a világ
és kopárságuk szégyellik a dombok
és erdőinket elhagyják a fák
mint fantomfájás kóborolsz magadban 
a végtelenbe szántó utakon
és tenyerednek térképén a lábnyom
egy cseppnyi múlt a sajgó végtagon.
S e kor falára nem kerül majd márvány
csak lelkeinkben él a kényszerűség:
 – a múlt halmán nőtt kápolnavirágok – 
       mit hittel ápol jó utód: a hűség.

 

Ettem az Isten kenyerét

Ettem az Isten kenyerét,
ittam vizét az elmúlásnak
kerékbetört lélekkel hevertem
idegen országok poros útján,
s csak a honvágy hasonlított
a sivatagi szomjúsághoz.
Voltak tágabb és szűkebb pátriáim
Hegyekbe oltott kráter fájdalom,
Hegek a hold ezüst arcán
S haragfelhők a múlt emlékein.
Meglelem egyszer tán nyugalmam
Ahogy hazát is újat kaptam én,
Bár oly boldogan bukdácsolnék újra
régi utcácskák tört macskakövén.
Hazát mely a nevemen szólít,
De nem érti, ha mondom a nevem
Anyám nyelvén gagyog az értelemről
De nem szól hozzám anyanyelvemen.
Ettem a mások kenyerét
Ittam sóhajtó, mély kutakból
Összekulcsolt tenyerű, sovány szentek
Lecsukott pillái mögött
Bezárva ül a részvét
Összezárt ajkuk között
A régóta vágyott vigasztalás.

Látomás

Körötted épül hallgatásod vára
benépesül majd csenddel és avarral
s az ablakoknak szárnyas spalettája
hiába küzd a zengő zivatarral
a gyűlő évek ostromgyűrűjében
csak egyre nő a fojtó levegő
és harcainknak vérző tenyerébe
Krisztus-szöget kopácsol az idő
és csontjaidból rőzsét rak a vénség
és arcod holdja napról napra fogy
gerincet roppant sorra a kevélység
és roskadt térded küszöbökre rogy.
Várad csak épül magányod csúcsára
és sáncait a kétség önti el
és  héttornyodnak minden ablakában
egy vén lakat fémhangon énekel.
Csikorgására felriad az éhség
és jégbe zárják tükrük a tavak
alvó fészkekből elszáll a reménység
és szétrebbennek mind a madarak.

 

Az anya áll 

Nagyszarvú szürke barmok csendje
méla szemekből áradó közöny
te ott fekszel mint akit partra hordott
egy mindent elfelejtő vízözön
és ott fekszel kiszolgáltatottan
az arcodon rángó grimasz-mosoly
és nem tudod hogy mekkora kereszted
amit a léted hátán hordozol
mert pőre vagy s mint kisded tehetetlen
de tőled várják bűnös emberek
hogy ifjúságod csúcsán megfeszítve
tenyered szántsák  szögrozsdás sebek
nagyszarvú szürke barmok csöndje
deszkákból ácsolt szálkás oltalom
az anya áll feletted dideregve
szívében hit szemében borzalom.

 

Egy szólamra

Hencegő kis törzs lettünk mi mára,
harangtestű álom-kongató,
ki diadalként éli meg a semmit,
s kinek a minden konca volna jó.
Ki lármafáknak fényében kiáltja,
hogy szabadságot és jogot akar,
és látványosan szaggat zászlót-inget,
ha dönteni kell, ki itt a magyar –
csak rúgkapál és régi harci pózban
várja a múltnak rozsdás tankjait,
s a hatalommal felvértezett nyájra
görbedő hegyű nyilakat hajít.
Az agymosottak révülő hitével
tagadja meg a testvérét-urát,
és szentnek vélt, de álnok szólamokkal
bástyázza körbe legyőzött magát.
Én egy vagyok azok közül kiket már
csak orvosság tart össze és ima,
kit úgy követ a csend mint szolga-árnyék,
és elhív majd a jó Emberfia.

 

Transzcendens

És álmaimban másik létbe lépek
a túlon túl, hol sarjad már a fény
halandóságom más világok kulcsa
hol testet ölthet újra a remény…
a születésnek szűk előterében
egyre csak fogy a vékony levegő
s az anyaméhnek légüres terébe
kulcslyuknyi fényt ereszt be a jövő
kitépni lényünk buroknyi világból
s egy másik létbe csúszni meztelen
a ridegségnek fájdalmas csodája:
átfonja tested mind a négy elem.
És átölel és karjaiban ringat
s te feleded, hogy mi volt a neved
hogy út voltál te magad is egy létbe
két világ közt egy résnyi átmenet.

 

Helyzetjelentés

A Haza bizony ott lapul
a nagy szavak mögött
és nem talál már ismerőst
a szónokok között
markába pár garas gurul
arcán virít a pír
zsebében útlevél gyanánt
egy  friss hamis papír
s a füllentéshez kínosan
keres pár kurta szót
a bennfentesen szemfüles 
ki füléhez hajolt
és önmagával itt e nép
már rég nem azonos
mert megteszi
mit tőle kér pár
bugris nagyokos
maroknyi kölyke
megszökött
mind külföldre szakadt
mert morzsából már jóllakott
de  éhkoppon maradt
Ki jön ki megy 
és nyitva hagy ajtót és kertkaput
ha  hívja őt a Kánaán
és pénzt ígér az út
ki megy ki jön ki mérlegel
és aki itt marad
az anyaföld lehúzza őt
ha talpához ragad.
A Haza már nem haladás
s ha élne Kölcsey
s ha látnák ezt a kort netán
a nemzet bölcsei
a tollnokok s a szónokok
mind kit termett a múlt:
állt tétován a vár fokán s
a sírba visszahullt.

 

A másik oldal

Tükör a múltad, kristály, velencei,
Nem fed fel ráncot, sem apró foltokat
Tükör a múlt, üveg, bűnöket ragyogtató,
Tisztára lehelt, áttörölt, makulátlan,
Mint maga az ifjúság, a kedves, a sima homlokú.
Tükör a múltad, fényes, mint a hajnalok,
Kristálytavában látod önmagad,
Ott ülsz középen, pőrén, fiatalon,
Arcodon mulandó mosollyal,
S halandó léted bársony köpenyét
Magadra húzod lassan, tétován.
Macskaléptekkel elindulsz felém.
Én itt ülök a tükör mögött.
Az élet másik oldalán.

Kapui Ágota:
https://moly.hu/konyvek/kapui-agota-a-masik-oldal
Sepsiszentgyörgyön ​születtem, ott jártam iskolába, 1974-ben érettségiztem a Székely Mikó Kollégiumban, akkori nevén az 1. sz. Líceumban. A kolozsvári Babeş-Bolyai Egyetem Bölcsészkarán szereztem magyar-francia szakos tanári diplomát 1979-ben. Egyetemi éveim alatt több versem is megjelent az akkori irodalmi lapokban, antológiában. Az államvizsga után a sepsiszentgyörgyi gépgyárban kaptam fordítói állást. 1988 áprilisában családommal áttelepültünk Magyarországra és egy Budapest melletti kisvárosban, Dabason telepedtünk le és kezdtünk új életet. Kezdetben a helyi gimnáziumban tanítottam, majd 2002-től az önkormányzat kabinetiroda-vezetőjeként kulturális feladatokkal, rendezvényszervezéssel, kiadvány- és újságszerkesztéssel foglalkozom. 
Mintegy húsz éven keresztül nem írtam verset, mintha kiapadt volna az amúgy sem bő hozamú költői vénám. Pár évvel ezelőtt azonban újra felfedeztem az alkotás örömét, mert ahogy a kötet méltatója, Farkas Árpád mondja: a Vers elől megszökni nem lehet. 
(Kapui Ágota)
2015-ben jelent meg A másik oldal c. verskötete a Hungarovox kiadónál, idén pedig a második kötetét mutatja be áprilisban: A lélek szárnycsapásai címmel.

Kérdezett: Nászta Katalin

1. gt:
   2017. május 19. 15:29

   hogy milyen bonyolult tud lenni az egyszerû

Név (kötelező megadni)

E-mail (nem lesz nyilvános) (kötelező megadni)

Weboldal

Δ