Születésnapot ültünk ma. A nyolcvanadikat. Visszanézem a fotókat. Törékeny idős asszony, mellette a férje. Görbe vonalak, esetlen mozdulatok, a torta nem volt szokás errefelé az ő idejében. Mise is volt, templomba járó emberek. Közhelyes prédikáció, közhelyes pap, maga is elmúlt már hatvan, nemigen akar a múló idővel szembenézni. Isten embere nem siet találkozni a főnökével, úgy tűnik, és ugyan ki róhatná ezt fel neki?
Pár napja, még az intenzíven, egyre csak a plafonba épített LED-lámpákat bámultam, ahogy toltak engem egyik gépből ki, a másikba be. 8o év. 65 év. 47 év. Esetlenek vagyunk, görbék. Élünk és halunk, ki tudja melyiket mikor, mit mondhat egy pap, mit mondhat egy orvos, mit mondhat bárki. Nézem a képeket,aztán becsukom a szemem. Emlékszem ahogy csattognak a vakuk, a telefonok egyre élesebb kamerái digitálisan utánozzák a régi gépek hangját.
Ahogy a műanyag kés elakad a torta közepén, az össze-vissza dülöngélő gyertyákra, és az elfújt csonkokból szálló füstpamacsokra. Aztán az MRI gép kattogására, tehetetlen testemre cuppantott EKG gumik nyálkás és hideg ölelésére, az orvosok és ápolók kissé természetellenesen, magasan intonált hangjára, a ködre ami körülvett és jótékonyan elhomályosította a tudatomat. Szusi volt a vacsora ma, lazacból.
A férj még idősebb. Sírt. Hangtalanul folytak a könnyei, ezek a könnyek mégsem hozzák vissza egy egész élet összes mulasztását, bánni pedig már hiába. Nem féltem, azt hiszem nem is tudatosult bennem a halál lehetősége, vagy ha mégis, természetes volt, nem először találkozunk. Néztem a két öreget, a töpörödött testeket, megbánt életeket, a múltba révedés szánalmas mindennapjait. Halványkék ruhákban suhanó nővérek, gépek, önműködő tolóajtók, orvosok, szemembe világító éles fények, csöpögő infúzióba adott injekciók melyeknek azonnal fémes íze van, és a lazacos szusi élménye valahol összekapcsolódik a fejemben az elmúlással, legyen akár az öregség esendősége, vagy a hirtelen halál tragikuma. A háttérben sejlik fel 84 év összes bűntudata, annak teljesen felesleges mivolta. Hideg szívvel nézem a könnyeket, nem érint meg, elmúlt. Így vagy úgy, de visszahozhatatlan.
Vacsora után koncert, „romantikus este a Yo trióval”. Hófehér nagyestélyiben a zongoraművész, fiatal lány. Fejből játssza a darabot, látványosan lehajtja a kottatartót, kinéz a közönségre, aki érti, elismerően bólint. Már tudom, hogy nem fog jól játszani, nem is igen figyelek. A csellista is nő. Bizarr, ahogy hosszú szoknyában ül, tűsarkú cipő, széttárt lábak, köztük a hangszer. Nem szép. A Nő sem az. Kemény arc, férfias játék, beige tüllbe öltöztetve. Ez az ellentmondások estéje, úgy tűnik. Ráadásnak a tangó jön, az „Egy asszony illatá”-ból.
Már, már megjelenik Al Pacino, de kétszer is hibázik a fehér nagyestélyi, oda a varázs. Autó, biztonsági öv, lakás, kapukód, lakáskód, gépek, amelyek köszönnek, emberek, akik gépeket bámulnak továbbá az ott maradt megbánás erjedő gőze, az öregség taszító vonzása, a gyors halál lágy érintése. Nincs konklúzió, ősz van.
Egy szép, kellemes, őszi este.

(A szerző újabb írása szerdán olvasható)

Eugenia Lee Budapesten született, Koreában és a német-holland határon él felváltva. Iparművészetet, buddhista filozófiát és pszichológiát tanult. Szerkesztő: Gergely Tamás