Ötödik osztályos korában találkoztam először Bécivel. Koránál kisebbnek látszott, ő volt az, akivel kiszúrtak a társai, és minden csínyt ráfogtak. Természetesen hamar rájöttem, hogy nem ő a rossz fiú, kedveltem és a védelmére keltem, amikor csak tehettem. Óráimon a legelső padban ült, csüngött rajtam tekintete. Rövid ideig, mert hamar elunta, más elfoglaltságot keresett. Nem zavarta az órát, csak játszott egyedül. Hol rajzolgatott, hol szunyókált, máskor meg kis autóval babrált a pad alatt. Így a tanulásban is lemaradt, a házi feladatot sem készítette el a legtöbbször.
Mi lehet ezzel a kedves, jól nevelt gyermekkel? Az óra befejezésekor gyakran utánam szaladt csevegni, hát egyszer megkérdeztem.
– Béci, miért nem figyelsz jobban órán? Látom a legtöbb tantárgyból sok a rossz jegyed. Hiszen okos gyerek vagy te.
– Figyelek én tanár néni, de valahogy elkalandozik a figyelmem, és elálmosodok.
– Éjszaka nem tudsz aludni? – kérdeztem.
– Tudnék én, de az újszülött kicsi testvérem felébreszt a sírással.
– Hogy-hogy?
– Egy szobában lakunk mind – felelte.
Hát ezért volt az óráimon való szunyókálás, meg az elmaradt házi feladat. Olyan ártatlan arcocskával jelentette mindig, hogy nem írt házit,mert…és vége-hossza nem volt a kifogásoknak, hogy legtöbbször el is hittem. Aztán egyszer megsokalltam a henyeségét.
– Miért nem készítettél házit? – kérdeztem szigorúbban.
– Én leírtam, tanár néni – mondta.
– Akkor hol van? – folytattam a vallatást.
– Megrágta a kicsi testvérem a füzetet – volt a legtermészetesebb, ártatlan tekintetű válasz.
Az osztály gurult a nevetéstől és a hitetlenségtől. Közel laktak, hát elküldtem, hozza el a megrágott füzetét.
Az óra vége felé jártunk, a társai egyre jobban derültek, hogy most kiderül a turpiság.
S akkor nagy robajjal, lihegve beesett az ajtón Béci.
Kezében volt a félig megrágcsált füzet, benne elmosódva a napi házi feladat maradványa.