(szeszélyes napló / 26)

Gyulai Pál, a híresen is rettegett kritikus a magánéletben még csak nem is hasonlított későbbi merev szobrára: Lukácsy Séándor irodalomtörténész írta róla, hogy „aki jobban ismeri életét, ifjúságában a kolozsvári főtéren asztal tetején ágálni látja őt…, ahová az apró termetű legénynek föl kellett pattannia, hogy a tömeg láthassa, miközben 1848 márciusának azon az ihletett és izgatott napján – a Pesten már diadalmas forradalmi vívmányok elfogadására szólította föl hallgatóit.” Erdélyi lévén, szívesen utazgatott szűkebb pátriájában. Egyik ilyen utazása során megállt Szalontán is, Arany János portáján, a „puszták költőjénél”. Innen keltezett 1851-es baráti levelében így idézi föl a nagy költő alakját:

„Délelőtt érkeztem Szalontára s lakása után kérdezősködém. Egy alacsony kis házhoz vezettek. Mindjárt eszembe jutott, hogy erről írhatta:

Se nem pince, se nem bolt,
Csizmadia-műhely volt.

De a fehérre meszelt fal, csinos udvar, barátságos szoba, hol mindenütt gondos női kezek nyoma látszott, a nyugodt házigazda, derült gazdasszonby, vidám gyerekek sejttették, hogy a vén fa, mely a lak fölé védelmezőn terjeszkedik, több kincset rejt, mint sok palota büszke boltívei.
Szívesen fogadott s maga vágván számomra dohányt, pipával kínált meg… Sok mindenről beszéltünk. Elmondá, hogy már nem jegyző, gazdálkodik és írogat, panaszkodott, hogy bútorai- és könyveinek nagy része a forradalom alatt elveszett…
Később Petőfi jövén szóba, tudakolá, mit tudok róla. Én elmondám, mit tudhattam. Ő megindulva hallgatta, s még szívesebb lőn hozzám. erdekes látvány lehetett e két férfiú együtt, kiket a különböző természet és ugyanegy hírkoszorús pálya dacáéra is szoros és tartós barátság fűzött össze. Mily engedékenyen hajolhatott meg e nemesszívű, de ingerlékeny és viharos, e lángeszű, de szertelen, becsszomjas jellem Arany nyugodt kedélye előtt, ki gyöngéit kímélte, roppant tehetségét bámulta, s hibáit nem bálványozá. Mint szerethette ő pályatársát, ki azon napokban, midőn minden lap Toldi magasztalásával volt tele, levelet írt hozzá, melyben csüggedezve mon dja, hogy a költői pályáról alkalmasint visszavonul, mert meg nem felelhet a nagy várakozásnak. Petőfi tudta, hogy ez őszinte szó, mert Arany színlelni nem tud, s eszébe juthattak költő-ellenségei, kik megvetéssel szólnak róla, gőggel néznek le reá, s fáradatlan dicsértetik magokat. Talán itt a kulcs, mely megnyitja a titkot, miért maradt egész végig Aranynak hű tisztelője, tartós barátja, ő, ki ingerlékeny hevében sok gyöngéd viszonyt széttépett, mit maga is sajnált, csak megbánni szégyellte…
/Arany/ azt fájlalta, hogy Petőfiről mint halottról kell beszélnünk, többé nem ír hozzá kedélyes leveleket, sem meg nem látogatja, hogy felvidítsa egyhangú óráit és játszódjék gyermekeivel…
Fájt, hogy már alkonyatban búcsúznom kelle, de hiába távoztam el, az úton mnég mindig előttem állott az alacsony kis ház, még mindig beszélgetett velem szíves gazdája. S különös, velök társalkodva, nem azt éreztem, mit éreznem kellett volna, méltó bosszankodást, hogy egy oly jeles magyar költő ily kedvetklen anyagi viszonyok közt él, hanem azon méla eszme ringatózott kedélyemen: vajon a francia és az angol írók, kiket egész világ olvas, palotákban laknak, fény és bőség közt élnek, látva e boldog családot, e nyugodt férfiút, e vidám gyermekeket, nem irigyelnék-e sorsát, egy magyar költő sorsát, ki kunyhóban lakik, egypár száz embernek ír és szükséget lát?”

Az Aranykor Egykori Lovagja