„A közösség zsákutcáiban huzat van..”

Mostoha sorsuk van a kabaréknak, ami a kritikát illeti. Láttam jó pár szilveszteri szórakoztató műsort, s nem egy unalmas, fárasztó volt. Ám a közönség derült rajta. Láttam olyat is, ami ízléses csomagolásban, elegánsan tálalta a minket abszolút hidegen hagyó, idejét múlt témát, és láttam napi aktualitású vicceket, szófűzéreket olcsón, ízléstelenül összeállítva, humortalanul előadva. A közönség mindig tapsolt.

Szerencsére. Mert nem is olyan könnyű ez a műfaj. Jó lenne már tudni azt is, hogy milyen?

A szatmáriak Vidám batyubál-ja megmutatta. Remek, talpraesett, furfangos, jó kedélyű és hahotára ingerlő konferanszié állt a közönség elé, aki a műsort „tálalta”. Belefűzve mondókájába a legapróbb és éppen akkor időszerű cselekményeket, gikszereket, amelyek egy turné alatt érhetnek egy társulatot. És ízléssel, elegánsan, humorral tette ezt. (Szegény Horváth Béla jutott eszembe róla. Fesztelen, közönség kegyeibe férkőzni tudó, ellenállhatatlan komédiás!)

A konferanszié, szövegíró, zeneszerző és rendező egy személyben: Kisfalussy Bálint. Szállodai szobájában ülünk, „hajnali” kilenc órakor, továbbindulás előtt két órával.

– Hogy szántad rá magad erre a pályára?

Nevet.

– Nem volt könnyű… Falusi fiú vagyok. Amíg Váradra nem kerültem középiskolába, nem is láttam színházat. Egyszer talán, egy mini társulatot. Azt hiszem, egy kilónyi krumpli volt a jegy ára. Rengeteg gyerek ült a nézőtéren, s kijött a színpadra egy élemedett, ötven körüli hölgy, elég testes volt, s elkezdte énekelni, hogy elmegyek, elmegyek, hosszú útra megyek… S ezzel szépen kivánszorgott a színpadról. Jött a férj, az igazgató, azt hiszem ketten voltak az egész társulatban, s énekelte, ha te elmész, én is el, tőled nem maradok el, s a túlsó ablakon kiszöktek mind a ketten. Elmentek krumplistól, mindenestől… Aztán Váradon láttam először színházat. Ha nem a János vitéz lett volna, azt hiszem, soha nem leszek színész… Tizenhárom éves lehettem, amikor elvittek bennünket megnézni ezt az előadást. Nyilván, én azt hittem, hogy a tó az tó, a kék tó az kék tó, nagyon szép volt, nagyon tetszett. S akkor elkezdtem járni színházba. S valami ősi, nagy igény született meg bennem a színház iránt. De az otthoni körülményeim miatt nem is gondolhattam arra, hogy színire menjek. Édesapám az orosz fogságban eldöntötte, hogy két fiából, ha kiszabadul, kántort és papot csinál. Úgy nézett volna ki, hogy bátyám, Balázs, aki öt évvel volt idősebb nálam, ő lett volna a kántor, én meg a pap. Igen ám, de bátyám beteg lett, a fél tüdejét ki kellett kapcsolják, így rám maradt mind a két feladat… Nehéz teher egy tizenhat éves fiúnak, aki előtt ott áll az élet, és neki nincs választása, mert nincs… Édesapám azt mondta, ő csak a teológiát tudja vállalni, erre van ereje. Más egyetemre nincs pénze. Én pedig nagyon szeretem a szüleimet. Kiskorom óta nagyon nehéz körülmények közt neveltek, és… ez nem egy olyan, hogy szeretem őket, mert kell, ez jött magától. Négy osztályt a faluban végeztem, akkor kerültem el, s én azóta otthon csak vendég voltam… Sokat hiányoztak az életemből, talán ezért is… Nem akartam őket sem megbántani, de a magam hitét is meg szerettem volna őrizni-teremteni. Elvégeztem két évet a kolozsvári református teológián. Egészen szépen alakult a papi pályám, ahogy visszaemlékszem. Tanáraim nagyon szerettek. Nagyon sok olyasmit tanultam meg ott, amit sehol máshol nem tanulhattam volna meg: emberi tartás, egymáshoz való viszonyulás, felelősség az életben, a pályám iránt. Éppen ezért nagyon büszke vagyok erre a két év teológiára. S valahol érzem a két pályának a lényegi összetartozását, a hivatásban, persze más-más oldalról. És még sok egyébben: az enyéimhez való hűségben… Ezt minden vonatkozásban értem, családtól egészen a nagyobb közösségig. Két év alatt sikerült anyagilag függetleníteni magam. Sokszor küldtek legációba, ahol jól lehetett keresni. 1956. április negyedikén egy teológus kollegámmal elmentem Vásárhelyre és a legnagyobb titokban jelentkeztem felvételi vizsgára, a színművészetire. Mikor átléptem a színiakadémia küszöbét, alig tudtam felmenni a lépcsőn az izgalomtól. Akkor éreztem először, annak ellenére, hogy teológus voltam, hogy valami szentélybe lépek be. Templomba. Úgy éreztem, hogy itt lenne a helyem, de nem mertem hinni se benne. Bementem Szabó Lajoshoz. Mondtam neki, hogy teológus vagyok és szeretnék felvételizni, de attól félek, esetleg hátrányom származhat abból, hogy teológiáról jövök, s nekem nem azt fogják mondani, hogy ez a baj, hanem azt, hogy tehetségtelen vagyok. Kérdeztem, hogy így van-e, mert ez egy borzasztó nagy váltás egy fiatalember életében, s akkor inkább neki se indulok. Biztosított róla, hogy ez nem oszt és nem szoroz a bizottságnál. Arra vagyunk kíváncsiak, hogy idevaló-e, nem arra, hogy honnan jön – mondta. A másik dolog, amire kértem, az volt, hogy ne kelljen kikérnem az irataimat a teológiáról, mert ha ide nekem nem sikerül, s mégis megtudják, oda sem mehetek vissza. Ezt is lehetővé tette. Akkor visszamentem s szépen végeztem tovább a teológiát… Nyáron hazamentem, mondtam a szüleimnek, mit szeretnék, természetesen azonnal kitagadtak, én eljöttem, s attól kezdve otthonról egy lejt el nem fogadtam. Csak a „kötelező” élelmiszercsomagot. Arra gondolva, amit édesapám mondott, hogy ő csak a teológiát tudja fizetni. Mikor hazamentem a felvételiről s megtudta édesapám, hogy sikerült, csak annyit mondott: Borzasztó, hogy neked minden sikerül. De hát nem lehettem egyszerre színész is, pap is. Édesapám mai napig azt mondja, mikor megnéz egy-egy előadásban: Nagyon szépen játsztál fiam, de amikor prédikáltál, az azért jobban tetszett…

– Mióta rendezel, és milyen igényből? Miért fogtál egyáltalán hozzá?
– Színházaink eléggé sokat küszködnek a jó, vagy kevésbé jó, vagy mostoha körülményekkel, s ez a rendező-tartalékra is érvényes… A színházaink, egy-két előadástól eltekintve, eléggé vidékiek. Nincsenek európai kitekintésű rendezők, mindenhol legalább kettő, nem több, de kettő, akik kilendítenék egy kicsit a színházakat ebből az elvidékiesedett, mindenbe belenyugvó, majd csak lesz valahogy színházi életből. Nincs pezsgés. Én soha életemben nem akartam rendező lenni, nem is leszek.

Ez poén. Nevetek is.

– Úgy volt, hogy megzenésítettem hét darabot. A szatmári előadásokat nem én rendeztem, de jelen voltam és állandóan közreműködtem. A Rút kis kacsa 182 előadást ért meg. Óriási sikerrel játsztuk otthon is, máshol is ezeket az előadásokat. A Leszállás Párizsban, a Jó reggelt, szerelem is zsúfolt házakkal mentek. Más színházak is bemutatták a darabjaimat, de majdnem a bukás szélén álltak vele. Egyik másik előadást látva elképedve vettem észre, hogy nem értik ezeket a bóvli számokat, amiket én írok. Nem értik ezt a tingli-tanglit, ahogy bele kell szőni a számokat az előadásba. Ezek nem világszámok, ezek nem hordoznak semmi különösebb mondanivalót, ezzel nem lehet a világot megváltani. Ezek egyszerű kicsi dallamocskák, amire egyszerű kicsi szövegeket írok a magam s a közérthetőség színvonalán. Én szeretlek, te szeretsz, ennyi az egész, nincs ezen mit firtatni. Még a sanzon szintjét sem éri el, mert ez ez a műfaj. A baj csak az, amikor ezt a műfajt más mércével mérik. Nem kell hamleti mércével mérni a zenés vígjátékot és fordítva sem. Ilyenkor mindig baj van és lesz… Arra gondoltam, megpróbálom nem kiengedni a kezemből azokat a darabokat, amiket megzenésítettem. Csak erre gondoltam. Tudván, hogy a színész meg tudja ölni a rendezőt, de a mennybe is tudja vinni, a rendező, szegény, olyan, mint egy báb, vagy tud ott lenn valamit, vagy nem, vagy meg tudja fogni a színészt, hogy játsszon, vagy nem. Meg kell fognia, nem erővel, hanem tekintéllyel, akár trükkel, taktikával, szimpátiával, mindent felhasználva az előadás érdekében, hogy a színész alkosson is egy kicsit, ne csak dolgozzék. Szerencsére nálunk jó talaj van erre. A társulat egy részével a hegyet is el lehet hordatni. Azokból az előadásokból, amiket én rendeztem, úgy érzem, sugárzik a színészi játék-diszpozíció, a jókedv, az állandó ottlét, a hajtás, az egymás munkája és személyisége iránti tisztelet. Ez olyan közösségi erővé válik az előadás folyamán, hogy a néző nem is tudja, mitől érzi olyan jól magát. Én azt hiszem ettől a sugárzástól, ettől a meleg, bensőséges játéktól, nem is az előadástól… Sajnos, nincs világszínvonalon képzett táncos színészünk. Amikor az operettet mint műfajt elvetették, az erre való képzést is kiiktatták, holott nem kellett volna. Mert az más kérdés, hogy a színész megválogatja, ha megválogathatja, hogy mit játszik, de amikor odateszik, hogy ezt vagy azt csinálja meg, akkor arra neki teljes eszköztára legyen, abszolút technikai felkészültsége, és ezt csak úgy lehet, ha megtanulja. Mivel nálunk ilyen nincs, mindig úgy kell csinálnunk, olyasmit, ami elmegy a színész képességének a határáig, de soha ne derüljön ki, hogy nem vagyunk világsztárok. Mindig azt mondom: gyerekek, csak annyit, hogy úgy nézzen ki, tudok én többet is, de most csak ennyit csinálok. S ebben van a varázs… Szóval, rendezgettem egy-két darabot, de nem tudom, csinálom-e még. Mert a rendezők kikezdtek, hogy elveszem a kenyerüket, pedig ők ezt soha nem csinálták, a kritikusok szidnak, hogy kommersz színházat szorgalmazok, hogy miattam nem lehet komoly drámát játszani. Pedig ha valaki venné a fáradtságot és visszanézne a pályámon (de hát miért tenné, mikor az én pályámról van szó, nem az övéről, hát miért nézze), akkor kiderülne, hogy a magam kicsi csúcsai, ha egyáltalán voltak, azok mind a nagy drámai előadásokban voltak… Én abban nem hiszek, hogy a más munkájának ledorongolásával eljuthatunk valahova.
– Jól beszélsz. Engem is meg tudnál fogni az előadásnak. Hogy látod a színész-rendező viszonyt, amióta rendezel?
– A színész-rendező viszony valami nagyon furcsa… A színházi előadás minősége, indulásban, elsősorban ettől függ. A közös alkotásban hiszek, ahova az ember odateszi a fejét, szívét, idegrendszerét, együtt. Itt nincs főnök. Csak akkor lesz előadás, ha alkotó munkatársnak tekintik egymást… A rendező akkor lesz főnök, ha olyan munkalégkört, hangulatot alakít ki a próbákon, vagy olyan zseniális, hogy a színész nem tud menekülni előle, elvarázsolja, megkaparintja magának a tehetségét s a színész megy utána, mint a pincsikutya. Leülünk és dolgozunk. Én ebben hiszek. Nem a fúrásban, az egymás megevésében. Ez nem vezet sem a mi, sem a színház megmaradásához. Én nagyon kevés rendezőt ismerek. Státuson sok van, s mégis kevés a Rendező, a szó nemes értelmében. De én tudom azt, hogy amikor Harag rendez, ég a színész lába alatt a talaj s ég a színpad. Senki nem nézi az óráját, mert már öt órája próbálnak… Persze ez is színésze válogatja… Aztán ismerek piti színházi alkalmazottakat, akik megeszik a színészt, megeszik egymást, megeszik a színházat s az utókornak még az épület sem marad. Csak korrupció – nesze egy fél deci, s írd rólam ezt, vagy itt egy jó ebéd, írd rólam ezt, ha haragszol rám, nem osztalak ki, lehetsz akármilyen tehetséges, ha azt mondod, zseni vagyok, akkor kiosztalak. Ilyen piti apróságokon elmegy egy nemzetiségi intézménynek a presztízse, ahol hivatást kellene betölteni… Én az a fajta színházi ember vagyok, aki ha tehetném, nem engedném meg, hogy műfaji kizárólagosságokat hozzunk létre. A színház olyan intézmény, amibe a színház műfajának minden változatossága belefér. Mert, ha én egy világvárosban dolgoznék, ahol van tíz színház, akkor megengedhetném magamnak, hogy az első legyen Shakespeare színház, a második Kocsis István színháza, a harmadik Sylvester Lajos színháza, és így tovább. Akkor a közönség tud választani. De addig, amíg egy kisvárosban élek, nekem mindent kell csinálni, a saját képességeimhez mérten a legmagasabb szinten… Nekem nem kötelességem szeretni a színházat, de borzasztó bosszantó dolog, ha szidják az embert azok, akik soha nem égtek a színházért, nem törődnek azzal, hogy valami lényegit, nyomjelzőt hagyjanak maguk után. Bejönnek, mert muszáj, játszanak, rendeznek, mert muszáj, de nem őrlik fel az idegrendszerüket, hogy bár két csillogó szemű nézőt, legalább egy meleg kézfogást, ha már gratulációt nem, ennyit hagyjanak maguk után.
– Beszélj a szatmári közönségről… Egyáltalán, meg lehet különböztetni egymástól a közönségeket is, akárcsak a színházakat?
– Minden városnak sajátságos színházi közönsége van, összehasonlítani igen, de összetéveszteni nem lehet őket. Lényeges, mennyire hat a színház a közönségre és milyen a profilja. A vendégszereplést én nagyon szeretem, új közönséggel találkozik az ember, aki még nem ismeri őt annyira, még nem jön be magától az én gesztusom, ismerkedik vele a színész előadás alatt, össze kell barátkozni a közönséggel az első öt-tíz percben, ha nem három órában, meg kell tanítani, érteni az én kifejezési eszközeimet, hogy közel kerüljünk egymáshoz. Ez mindig egy futballmeccs. T.i. ő közeledik felém, próbál engem érteni, én meg az ő reagálásából próbálom megérezni, hogy ő kicsoda, mit lát, mit ért, mit hall ki abból, amit mutatok neki. Így közeledünk egymáshoz… Attól függően, mikor mire reagálnak, megállapítható, hogy milyen színvonalú, ízlésű a közönség. Ugyanazon városban is többféle közönség van, más a műveltségi szintje ennek, vagy annak, vagy a finomabb eszközökre fogékony, vagy a durvábbakra, ez a mérce. Mi az ő reagálásából tudjuk megállapítani, milyen nívójú. Ha bejön a színházba, mert ez egy nagy kérdés. Én a szatmári közönségről nem mondhatom, hogy nem szeretem. Szeretem, mert ott lettem színész, ha az lettem. Nem szeretem, hogy tömegesen nem érzik magukénak a színházunkat. Egy kis réteget leszámítva, mert az mindig eljön… Képzelj el egy nézőt, aki először jön be a színházba, s megnéz, teszem azt, egy hazai darabot. S kap egy förmedvényt, mert ilyen is volt. Nahát, az akkor jónapot, többet nem jön be. Az a néző, aki minket eltart. Nem a pénzével, hanem azzal, hogy igényli a színházat. Mi azért vagyunk, mert neki igénye van ránk. És akkor mi adunk neki egy olyan darabot, ami egy árva szót nem szól az ő életéről, az ő énjéről, vagy korosztályáról, vagy rétegéről, vagy problémáiról, hanem beszél valami rettenetes dolgokról, s ráadásul hazudik. Az operettet annakidején elvetették, mert hazug műfaj, de az operett legalább be is vallja az elején, hogy ez csak mese. S e helyett hoztak valami komoly drámai műfajt, amely még becstelenebb…
– Ez melyik műfaj?
– Az a rossz hazai darab műfaja… Játszunk a nézőnek, kis őszintécske pirulákat bedobunk itt-ott, de nem a való életet, nem az igazságot ábrázoljuk. Mert nem vagyok meggyőződve arról, hogy a téglavetőnek, vagy nehéz gyári munkásnak, aki ledolgozza a napi nyolc-tíz órát és bejön a színházba, az lenne a gondja, hogy a művész és a másik művész mit gondol. Neki az a gondja, hogy van egy családja, akit el kell tartania, akivel békességet kell őrizzen, akiért a két kezét kérgesre dolgozza, akinek a létminimumot vagy létmaximumot kikeresi, a gyerekeket óvodába, iskolába járatja. Ezekre azt mondják, hogy az élet kis problémái. Nem igaz. Az élet „nagy” problémái, filozófiai, társadalmi gondok, perspektíva, európai kitekintés mind csak ezeknek a megoldása után jöhetnek. Addig nem. És a mi nézőnk ez az ember. Nálunk nem Einstein-ok ülnek a nézőtéren, se Szentgyörgyi Albertek, se Nietzsche-k, hanem nálunk Kovács Lajika ül a nézőtéren és Szabó Marcika… Nézd meg, hogy ebben a tingli-tangli kabaréban is milyen hálásak egy őszinte mondatért, ami róluk szól. Hát nem lehetne ezt bemondani egy hazai drámában? És ne hárítsunk mindent a cenzúrára. Azért drámaíró, ha már az, hogy miután ismeri a drámaírás elemi szabályait, mesterségbeli titkait, rólunk írjon, nekünk szólót, lehetőleg magas művészi szinten, de közérthető nyelven, ne facsarodjon el a színész szíve, s ne törjön ki a nyelve, mert a mondat a legelemibb magyar nyelvtani szabályoknak sem felel meg. De ő drámaíró! Miközben azt sem tudja, hol van a bejárat a színpadon.
– Mennyire felelős a színész a közönsége ízléséért?
– Épp annyira, mint a színház. De visszaél státusával és elhárítja magától a felelősséget. Sok mindenben. A sikertelen pályájú színész mindig a rendezőre és színházra hárítja a felelősséget, hogy úgymond, ő itt rohad a büdös nagy tehetségével, őt nem osztják ki, nem használja őt a színház. Ez kegyes hazugság, ebbe beleringatja magát, eltereli a figyelmét az objektív önvizsgálatról, annak szükségességéről. A színész azt mondja, hogy kiszolgáltatott, félig alkotó, félig interpretátor, nem olyan szabad, mint egy festő, aki azt fest, amit akar. Aki állandóan a rendezője és színháza uszályában úszik, mert nincs egyéni felelőssége. Nem így van. Én még azért olyat nem láttam, legalábbis nagyon ritkán, hogy egy színész csordultig van tehetséggel, és ne használják. Nagy formátumú tehetség, aki meghatározója lehetne színháza arcélének. Olyat viszont már rengeteget láttam, hogy a színész nem hiszi el, hogy benne is van hiba… De ha a színész dolgozik és túlteszi magát azon a rettenetes hiúsági kérdésen, hogy kis szerep, vagy nagy szerep, ha a színházat nem önmutogatásának helyéül használja, hanem alkotóhelynek, ahol tehet valakikért valamit, és ha tudomásul veszi, hogy egy színdarabban kis szerepek és nagy szerepek is kell legyenek, és nem a ruha az első gondja, hanem az, hogy valami érzelmi, gondolati forróságot közvetítsen a néző felé, akkor mindjárt másképpen néz ki az egész.
– Sok közösségi dologról beszéltél, most valamit magadról is. Mikor a legjobb a színházban?
– Mikor sok dolgom van. Nekem is próbára kell tennem magam, munkaképességemet, hogy van-e még bennem valami egyáltalán. Kinek nincs erre szüksége? Hallatlan munkatempót vállaltam, egyszerre rendeztem a magyar és román tagozaton, egy nap kezdtem próbálni, s egy hónap múlva, egy nap különbséggel mind a kettőt bemutattuk. Én mindig így szoktam, egy hónap alatt bemutatjuk. Nem szabad hagyni a színészt, hogy belefáradjon a próbákba, unni fogja, s akkor nem várhatjuk el a nézőtől, hogy ő ne unja. A román tagozaton egy zenés darabot, a magyaron a Többsincs királyfit rendeztem. Szívügyem a gyerekszínház, nem műfajként, hanem mint nevelő szándék. Hiszen ha csak magamra gondolok, aki alig láttam színházat gyermekkoromban, tudom, hogy ez milyen jó. A kicsi gyerek a saját szintjének megfelelő előadás formájában találkozzon először a színházzal. Akkor biztos, hogy színházba járó ember lesz belőle. A mai gyerekek már sokkal több információt kaptak, mint azok, akiknek annakidején íródott. Rengeteg technikai trükköt találtam ki, magam is csináltam meg őket… A hétfejű sárkánytól kezdve mindent én csináltam. Ez tudott piros lángot, füstöt fújni, zöld szemmel pislogott és sorra leesett mind a hét feje. Ilyen is van, hogy Többsincs és Habakukk vívnak a színpadon és Habakukk kardja lekonyul, mikor Többsincs közeledik hozzá. Mikor elmegy, kiegyenesedik. Vagy van egy óriási buzogány, ami roppant nehéz, dübörög a színpad, amikor a földre esik, és mikor Többsincs fejéhez esik, ő csak megrázza a fejét, és semmi baja sem lesz… Vagy elindul magától a szék. Vagy a világ zengő fája is kivirul, kinyílnak az ágai, betöltik az egész színpadot. S ezt mind én terveztem és csináltam sajátkezüleg. A háztetők is táncolnak például…

És mondja, mondja, majd a Liliomfi előadásról beszél, én pedig révülten hallgatom, mert kivételes szuggesztív erővel tud mesélni, tudván, hogy minden színészben ott szunnyad, ébred, él az a régi gyermek, aki imádja, ha mesélnek neki, beszélnek hozzá.

Lejegyezte: Nászta Katalin

Az 1982-83-ban készült beszélgetés teljes szövege itt olvasható:

 

Név (kötelező megadni)

E-mail (nem lesz nyilvános) (kötelező megadni)

Weboldal

Δ