Mit óhajtott Arany János öregkorára? „Egy kis független nyugalmat, Melyben a dal megfoganhat.” Márai sóhaja: „Pénzt gyűjteni, hogy független legyek, s leszokni minden anyagi igényről, hogy még függetlenebb legyek, megbarátkozni a halállal és megszeretni az életet.”
Szabad és független az ember? Gyakran döbben rá: szabadsága látszatszabadság, függetlensége: függőség. Főleg pénzfüggőség. Miként szokhatna hát le „minden anyagi igényről”, hiszen mind többet és többet akar? Csaknem emberfeletti célkitűzés: előbb a halállal barátkozz meg, mert csak ezáltal szeretheted és becsülheted meg az életet. Ebbe mások is belehaltak.
„Viszonyunk a halottakkal ingatag, mint minden emberi viszony”, írja A viszony című kis remekében Márai Sándor. „Egy időben lelkesedünk és rajongunk értük, úgy beszélünk róluk, mint tökéletes lényekről, megtisztult és emberfeletti eszményekről. Aztán, egy idő múltán, unni kezdjük őket, ásítva gondolunk reájuk, morogva és zsémbelve vitatkozunk velük. Megint eltelik egy idő, s heves érzésekkel szidjuk őket, hörgő dühvel kérjük rajtuk számon ezt vagy azt, életünket vagy boldogságunkat. S megint később megbékülünk és összetörődünk velük, megbocsátunk és bocsánatot kérünk, gyöngédebben felelgetünk nekik. Mert minden, ami az emberhez tartozik, emberi végzeten belül él és létezik: a halottak is.”
Túl vagyok már a vitatkozáson, tetteik rugóit is megfejtettem, nem kérhetek számon rajtuk semmit. Az önvád és a bűntudat azonban nem múlik szívemből. Hogy miért nem figyeltem jobban oda, míg éltek, mért nem vigyáztam életüket szorgalmasabban, féltőbb szeretettel. Ez, azt hiszem, nem csitul el soha.
A gyertya lángjában a kék: az a bűntudatom.