Az utolsó vonat éjfélkor haladt át az állomáson és a vasuti étterem személyzete éppen nyugovóra akart térni, mikor az ajtó kinyilt és egy kései vendég lépett a helyiségbe. Jól föl volt fegyverkezve a hideg ellen, farkasbunda a vállán, rókakarmantyu a nyakában és a lábán szőrcsizma, szinte látszott rajta, hogy a felesége milyen aggodalommal bocsátotta utnak. »Csak meg ne fázzál, Jánoskám, és ha megéheztél, nyulj a jobbzsebedbe«. Mikor azonban az idegen a kályha mellé telepedett és kihámozta magát a bundából, kiderült, hogy nem is vásárra utazó kereskedő, sem nem hazatartó körorvos, aminek első percben tetszett, hanem gavallér-féle, mert ódivatu frakk volt rajta és a gomblyukában egy elhervadt tubarózsa fityegett.
– Mivel szolgálhatok? – kérdezte a vendéglős, aki nem nagyon örült meg a késői látogatónak.
A vendég forró levest rendelt és éppen nekilátott az evésnek, mikor az ajtó ujra kinyilt és egy hosszu, sápadt uriember lépett a szobába. Rajta nem volt bunda, csak könnyü fekete dolmány, amelyre a hó fehér keresztecskéket rajzolt. Csontos ábrázatát a hideg pirosra csipte, szemében könycsepp csillogott. Futólag, gőgösen köszönt a vendéglősnek, azzal egyenesen a kályhának tartott és szembe ült a frakkos vendéggel.
– Ön megbocsájt – szólt fölületesen. – Ez a hely a legmelegebb és ketten elférünk rajta. De miért van ilyen sötétség? Kérek két gyertyát!
A pincér eltünt és két sovány gyertyával tért vissza, amelyek tulnagy, javarészt csak ravatalokon látható ezüst gyertyatartókban lötyögtek. A két idegen ekkor már beszélgetett egymással.
– És ki volt ez a Fanni? – kérdezte a dolmányos és nagy gonddal pipára gyujtott, mint aki valami érdekes elbeszélést vár.
– Ez a Fanni az én életem legsajátságosabb és legszomorubb emléke volt, – felelte a frakkos ur. – De, vallja be, csakugyan érdekli önt e történet?
– Ki tudja? Engem minden női történet érdekel: nincs szebb és férfiasabb mulatság, mint elhagyott asszonyokról, könnyelmü eskükről, szomoru éjszakákról beszélgetni, mialatt kinnt havazik és valahol egy akasztott embert lóbál a szél. Iszik velem egy pohár bort?
– Szivesen – felelte Jánoska. – Ez a Fanni tehát egy évvel idősebb volt nálam és mégis mint egy szüzleány tudott magához bilincselni. Igaz, hogy sohasem szerettem a fiatal, bohó leányokat, akiknek arcán és szivében aranyos napsugár táncol; én a szomoru szépségeket kedvelem, akik tétova tekintettel néznek végig letünt életükön s a kiknél a köny és a mosoly, a reménység és a lemondás már egy mesgyén haladnak. Az én álmaim azok a nők, akik sohasem tudják, nem-e az utolsó csók az, amelyet adtak és nem áll-e odább holnap kóbor lovagjuk?
– Igen, igen, – bólintott a dolmányos a szakértő jóváhagyásával, – ön, ugy látszik, jó iskolába járt, uram.
– Nos, hogy kezdjem el? Hol találkoztunk össze? Tehát: utolsó franciaországi utazásomon. Becsületes, komoly, megfontolt asszony volt, az urának a legnagyobb kertészete volt a Loire mellett; az üzlete aranybánya volt, ő látta el Franciaország könnyelmü leányait kaméliákkal, sárga orgonákkal, fekete tulipánokkal; minden évben egy kis templomot épitett az Ur dicsőségére. Az asszony kötött kabátban, ujjatlan keztyüben ült a pénztárban és folyton az aranyakat számolta, de, mikor engemet meglátott, megszeppenve nézett rám és tévedésből száz francra adott vissza. Még az este még egyszer találkoztunk, az ugynevezett pálmakertben, a kis városka egyetlen jobb vendéglőjében. Az asztalukhoz ültem és két nap mulva már vele utaztam vissza hazámba.
– És meddig szerette önt?
– Igy nő nem szeretett az életben. Vajjon mi lehettem a szemében? Tulvilági erő, Isten, a mindenség, az egyik pillanatban térden csuszott utánam, a másikban pedig megátkozott, ahogy csak öreg, tudós zsidók tudnak, akiknek egy napon hal meg az apjuk, a feleségük és az egyetlen gyermekük. Ah, uram, borzalmas és mégis: nagy dolog volt érezni, hogy egy halandó, egy élő, mozgó, Isten képére teremtett lény sorsa feküdt kezemben, hogy élet és halál szörnyü ura vagyok, hogy Mózes első könyvének lelke lakik bennem. Ez a gőgös tudat fölemelt, büszkévé, boldoggá tett és gyakran kisértésbe vitt, hogy beleavatkozzam az Isten dolgába és kioltsak egy lámpát, amelyhez hozzányulni halandó kezének nem szabad. Van-e ennél nagyobb izgalom, nagyobb erő, nagyobb földi hatalom, adhat-e többet a sors kezünkbe, mint egy emberi életet? Egy szavamba került volna és ez az asszony békességgel ivott volna mérget, vagy beleugrott volna a kutba; és bevallom, ez a szó százszor lebegett az ajkamon, nem gonoszságból, nem, egy rettenetes mámor volt ez, egy dermesztő álom, irtózatos és gyönyörüséges szédülés: megrémültem önmagamtól és mégis csodálkozva néztem fel lelkemre, a mely büntetlenül, dölyfösen, félszegen keringett a magasban. Ezek a gondolatok lassan megőrölték az idegeimet.
Az idegen bólintott.
– És az asszony? Az ő szerelme is ilyen furcsa volt?
– Ah nem, uram. Őt a szerelem törpévé, kicsivé, nyomoruságossá tette. Megfeledkezett a becsületéről, az önérzetéről, a hitéről, a családjáról, mindenről és kétségbeesetten csókolta a sarum nyomát. Hányszor szólt igy hozzám: »Aljas vagyok és méltatlan tehozzád, lökj el magadtól, kergess a gyalázatba és fizessél meg, hadd érezzem szégyenemet a maga teljességében!« És addig könyörgött, mig egy pár aranyat nem adtam neki, akkor megnyugodott és azt mondta, boldog, hogy mindent kiirtott magából és csak a szerelmet, ezt a dőre, rettenetes szerelmet tartotta meg a lelkében. Mikor meghalt, az imakönyvében találtuk meg a pénzdarabokat, haloványra csókolta őket. Ezeket a furcsa pénzdarabokat sohasem fogom elfelejteni: megjelennek álmomban, rámnéznek nagy, kerek szemükkel és akkor nincs maradásom, felugrom, felöltözöm és elrohanok hazulról és leülök egy kidőlt fatörzsre és elgondolkodom, vajjon minden férfi és minden nő szerelme ilyen rettenetes-e? Igy kerültem ma éjjel is ide, ki tudja, mióta gyalogoltam, hóban, vizben és nem tudom, hol vagyok?
Az idegen vékony gyürüjével halkan kopogott a poharán és kifizette a számlát. Azután kiegyenesedett és igy szólt a frakkos gavallérhoz:
– Hogy hol van? A révben, uram. Keljen fel és kövessen; a vonat beérkezett és rögtön tovább indul.
A vendéglős a sarokban csodálkozva kapta föl a fejét, mert hiszen az éjjel már nem szerepelt a menetrendben több vonat, de a dolmányos idegen gőgösen nyujtotta karját Jánoskának és gyors léptekkel indult vele az ajtó felé.
– Tessék beszállani, – szólt a küszöbön és vigan köszörülte meg a torkát.
Jánoska tétován nézett körül, aztán kilépett az ajtón. Ám, a fagytól csillogó sineken nem a vonat, hanem egy szurokfekete targonca állott, a bakján facilinderes, feketeruhás kocsis ült és a két ló csöndesen billegtette gyászos tollbokrétáját.
– Mégis csak ez a vége mindennek, – szólt a dolmányos vigasztalólag. – Nos, Isten vele: ön nem élt hiába, mert egy különös titkot lopott el a sors mühelyéből.
A vendéglős, aki a függöny mögül kémlelt a furcsa idegenek után, ijedtében keresztet vetett magára és sápadtan kiáltott hátra a csaposlegénynek:
– Zárjatok be minden ajtót és bocsássátok el a láncról a kutyákat!
De minderre nem volt szükség. A fekete targonca barátságos döcögéssel vágott neki a havas utnak és a dolmányos ur megfontolt lépésekkel, zsebretett kézzel ballagott a szomszéd falu tornya felé.

Forrás: Lovik Károly: Asszonyfej. Elbeszélések. Grill, Budapest, 1926 (MEK)

* A szerző (1874-1915) a huszadik század eleji magyar irodalom nagy ígérete, a mikszáth-i hagyaték szellemi folytatója. Az elfelejtett írók közé tartozik. Jogász végzettségét Kolozsváron szerezte meg. Valódi írói kvalitásait rövid prózai művei hordozzák