Majálisozni jönnek, dolgozni nem. Az öregember voltaképp nem is oly öreg, de mióta nem jár a mezőre (a dereka, a tüdeje és a gyomra, semmije sem segíti), csak az udvarról néz el a távolba, pedig ott nem is a mező zöldell, hanem a rét, azon túl pedig a folyó és a vasút magastöltése. Mégis folyton azt a pár hold földjét nézi. Az esze tudja, mi van. Hogy még nem kaphatta meg a birtoklevelet. Mert a visszaadott földek jelentős részének nem készült el a végleges tulajdont igazoló bizonylata. Országos viszonylatban száz és ezer birtokper zajlik.
Emiatt a földnek nincs piaca, méltányos ára, nincs rá igazi kereslet. És a drága művelhető terület parlagon hever.
Az esze tudja, a lelke fáj. Valahogy megszántatta az agyagos domboldalt…A másik darabot, ahol búza van, kiölte az ár, a pangó vizek. Egy harmadik parcellát krumplival ültetne be.
Itt a majális, érkeznek a fiatalok. Szép autóikkal. Haj, ennyi friss munkaerő, reménykedik az öreg. De meg sem melegedik alattuk a szék, máris indulnak. Ki az erdőre, flekkent sütni, sört vedelni, élvezni az életet. Mert ki tudja, holnap kire hull a bomba!, jópofáskodik az öreg veje. A fia pedig? Elő a maroktelefont, ide szól, oda szól, ide sírül, oda lódul, s hát szerre kocsik állnak meg a kapu előtt, egyik haver hozza a húst, a másik a borvizet, a harmadik egész sütet házikenyérrel állít be, egy negyedik pedig lószekérrel érkezik, hogy mindet felfuvarozza odaki, az erdő alá, ahol még hűvös forrás is csobog.
A gumirádlis szekérre taszajtják fel az öreget is, kap egy korty szilvapálinkát, a magáéból. Nem zúgolódik így sem; legalább látja a világot. Hétszámra nem jön elő a kerítés mögül, most annyira furcsa minden, mintha vasárnap volna.
Amikor az ő pityókásföldje mellett döcögnek el, döbbenten figyeli, hogy valaki megszántotta, ki is van lyukászva, s hárman-négyen rakják belé a magnak valót.
Kinek dolgoztok, hé?, kiált oda.
Mü? Mü magunknak, kinek másnak. Nincs már kollektíva, öreg.
Az erdő alá érve már ropog a tűz, a sörök behűtve, nemsokára a friss hús is pirul a parázson. Az öreg egy óvatlan pillanatban a fia közelébe merészkedik és megkérdi.
Aztán a pityókást, azt kivel rendezted el, fiam.
A magabiztos, vállas fiatalember, nincs két hete, hogy munkanélküli, javában parolázik az egyik helybeli traktorossal.
Itt van ez a jóember, né. Ennek adtam el, ötezerért.
Az öregnek fátyolos lesz a szeme. Tudja, mennyit ér ma a pénz. Tudja, mit kínlódott ő azért a földért, amíg valahogy a nevére írathatta.
Hát zsebszerződést kötött a fia, az ő megkérdezése nélkül. Gazdálkodni nem akar, pedig most már ráérne, nem neki fúj a gyár.
Nem szól semmit, csak erőlködik, hogy fehér pillái alól ne törjenek elő a könnyek. Észreveszik, itatják, mulattatni próbálják.
Hát akkor itt ezek az én birtokomnak az áldomását isszák. A munkám torát ünneplik.
Ezt gondolja, de nem szól semmit. Éljék világukat. Ha nem értik meg, legalább éljék. Rágyújt, szeme a szomszéd faluig réved, kékben és ezüstben villódzik a táj, az erdő már morduló zöldben, ájultfehér viráglombok oldják haragját.
A társaság dalol, táncra kerekednek, valamelyik kapatosan odaszól.
Ne bőgjön, tata! Egyék s igyék, s ne törődjék semmivel. Úgyis földvárra kerülünk mind, deszkát árulni.
Nektek addigra már forgácsotok se lesz, mondja csendesen, és botjára támaszkodva elindul lassan le, az egyik völgy felé, ahol a juhok kosaraznak. Öt juha van, s két bárányt is meghagyott, gazda ő még, van keresnivalója. Kiegyenesíti gerincét, amennyire tudja, kalapját a szemébe húzza, és dehogy is tekint vissza.

1. Pusztai Péter:
   2017. május 23. 04:56

   Egy panorámikus freskó

2. Pusztai Péter:
   2017. május 23. 04:57

   Egy freskó

3. Klein Ágnes:
   2017. május 23. 14:52

   Megható…