Két vers egy témára: Albert-Lőrincz Márton és Hadnagy József
Albert-Lőrincz Márton: (A mulandóság dicsérete)
Senki nem barátkozott Héphaisztosszal,
a rebellis gyermekkel,
a rútság miatt kivetett gyermekkel,
az apa nélkül született gyermekkel,
akit nem tanított meg anyja a szeretetre,
akit nem tanított meg anyja önmaga tiszteletére,
aki értékeit s tehetségét nem tartotta a semminél többre,
aki szülő anyjától is számon kérte a kivetettséget
a szeretet bölcsőjéből.
Viszont mindenki tudott valami templomról,
a legszebbről, amit emberi terv szerint építettek,
amit irigykedve csodáltak az istenek.
A sánta kovácsként emlegették,
aki jó harci szerszámokat,
szépítésre és büntetésre alkalmas eszközöket készített,
a mulandóság nagyobb dicsőségére.
Hadnagy József: Héphaisztosz
Héphaisztosznak születtem én is, apával,
és apa nélkül mégis, édesanyám volt fölöttem
a nap, és apám pofonjai a zivatar-égen.
Kimásztam hány szakadékból, amibe betaszított,
és villámot kovácsoltam a különös égre
− nem bosszúból: elrejteni bicegésem −,
s a sötétség tengerére aranyhajót,
s körös-körül hullámnak sok-sok csillagot.
Egy szigeten élek, ami most már hazám.
Kronosz megtanított elfogadni apám,
hiszen pofonjaiból kovácsoltam bilincset a tűznek,
amely bennem égett,
hogy el ne vesszen, ami használható,
és hallókészüléket fülemnek, csöndmembránnal,
hallani valamit, ami nincs, de lehet …
Hullámai süllyednek, mint zátonyra futott hajó…
Pusztai Péter rajza