– Vadmalac – vetette oda, tulajdonképpen foghegyről, bár megalázni dehogyis akarta. Azt akarta elkerülni, hogy a fa őt modorosnak találja. Erre vigyázott.
Az úgy is vette. Vagyis semmiképpen sem rossz néven, sőt megpróbálta maga is: – Zselnice – mutatkozott be, de aztán kijavította magát, mert úgy volt szoktatva: – Zselnicemegy.
Értette Vadmalac, hogyne értette volna, mi megy végbe alkalmi társa lelkében, hát tréfával próbálta elütni a feszültség élét. Azt mondta:
– Na és hova meggy? Ha mindig egy hellen? Különben furtonfúrt fehér?
– Ha színt akarsz – szólt az érdes felelet – lépj eggyel odébb, van az a tulipánnak!
Vadmalac elnézett arra, de nem mozdult, csak megnyilvánult:
„Nincs túl késő májusban a tulipánnak?”
”Hiszen eddig napot keveset kapott.”
Zúgást hallottak a fejük felett, egy helikopter haladt el, Vadmalac azt sem hagyta szó nélkül:
– Ez meg mit repdes?
Zselnicemegy erre csak mosolygott: – Hadd el, feladata van annak is…

Forrás: Lenolaj.hu