Ács Gedeon – Részletek a Bostoni jegyzetek-ből

A forradalmi és szabadságharcos múlttal rendelkező Ács Gedeon, aki követte Kossuthot és emigránstársait, de végül csak visszatért hazájába, tíz kötetes, monumentális kéziratos naplót hagyott az utókorra, amelyet – a témát feldolgozó Lukácsy Sándor szerint – „1856-tól 1863-ig vezetett, s amelynek nagy része máig kiadatlan. Persze, mint a legtöbb efféle magánjellegű írásban, különböző érdekességű és megformáltságú részletek váltogatják egymást, de az bizonyos, hogy legjobb fejezetei vérbeli íróra vallanak. Ács Gedeon tolla igen eleven képekben örökítette meg a kiutahiai emigránstábornak, Kossuth ünnepélyes New York-i fogadtatásának, majd – a politikai szenzáció múltán – a megélhetés küzdelmeinek, a nehéz vasúti munkának s általában a szerző számára megszokhatatlan amerikai életnek a jeleneteit. Jellemző Ács Gedeon lelkivilágára, hogy ebben az Amerika földjén keletkezett írásban gyakran több szó esik hazai, gyermekkori emlékeiről, mint a körülötte zajló amerikai eseményekről. A távoli múlt megszépül, ha a rideg helyi viszonyokkal hasonlítja össze. Még a verekedős, kurjongatós megyei tisztújítások emlékét is elérzékenyülve idézi föl az amerikai elnökválasztás idegen és vásári zsivaja közben; még a baranyai falvak harangja is szebben cseng, mint a bostoni templomoké. Ács Gedeon naplója a honvágy fájdalmas remekműve.”

1856. október 26.

Érdekes látni az általános forrongást, mely a pár hét múlva bekövetkezendő választásokat előzi. Kolompos demagógok sietnek vasúton városról városra, státusból státusba, végső s csattanós hatású beszédeket tartani a tömegeknek. Naponkint új meg új, több ölnyi hosszú, szörnyen csíkos csillagos zászlók tűnnek föl utcasarkokon, hírlapok kiadóhelyein, gyüldék ablakain, köz-és magánépületeken. Esténkint ezrek gyalogolnak föl s alá az utcákon harsogó zenével, melyben a világ legöregebb dobjai puffognak, zászlók-, bolondos képekkel s föliratokkal ékes, rúdra tűzött transzparensekkel, hip-hurrákkal. Mindegyik párt tart fáklyásmeneteket, melyek elején a taligások s egyéb efféle gentlemenek lovagolnak, s aztán gyalog jönnek a különböző osztályok botokra szegzett lámpácskákkal, cifra dísz-szekerekkel. A város részenkint kivilágítva, s a röppentyűk száma végtelen.

Ács Gedeon

A restaurációi irodalom Amerikában leggazdagabb, s a kortesverseknek milliói jelennek meg. A lapok telvén piszkoló s dicsekvő cikkekkel, s egyik párt a másiknak jelöltjét pápistának, agglegénynek, nőszöktetőnek, gyávának, zsiványnak, tolvajnak kiabálja, a magáéra pedig Epaminondas, uticai Cato, Washington minden erényét aggatja. Kepler és Tycho nem számoltak annyit, mint egyes szerkesztő ilyenkor, s mindegyik kimutatja csalhatatlan számokkal, miképp az ő jelöltje bizonyos többségre számíthat. – Egyébkor is szükséges lenne egy politikai szótár, mely a pártneveket s gúnyneveket magyarázná, de ilyenkor új pótszótár kellene, mert választás előtt ezer új gúnyszó születik, melyet világ nem érthet. Egyébkor vannak tudósaink, gyárnokaink, mesterembereink, földműveseink, kék- és fehér-harisnyás hölgyeink, iskolás és nem iskolás gyermekeink; ilyenkor a nem-, életkor- s foglalkozási különbözésnek vége van, s mindenki csupán politikus. Politikával álmodunk, politikára ébredünk, politikát eszünk s iszunk, és ing, kabát, csizma, női virágos kalap, abroncsos szoknya és kackiás cipellő, mind politikai illattal párolog. A pap politikai prédikációt mond, a kar politikai zsoltárt énekel, a hallgatóság politikai imát mond, a színész politikai célzatokat nyom a szerelmes Rómeó s Júlia szájába, s maga az omnibusz-ló politikai zászlócskát visel füle mellett. Kérdezd ilyenkor a jenkit, mennyinek gondolja a csillagok számát, s eszébe sem jutna Orion és Arcturus, a Hyádok s Castor és Pollux. Ő csak a státuscsillagokat számlálja, s ha Berenice haját említenéd, megigazít, hogy a prezidens-jelöltnek neje Jessie s nem Berenice. Maga a mindenható dollár – csaknem azt mondám – feledékenységbe merül, de ez nem áll; annyi azonban bizonyos, hogy még annak is politikai pengése van ilyenkor, s a „yankee doodle” nótájára cseng.
Én pedig emlékezem a régi restaurácionális napokra, a gomblyukon hordott piros rózsára, a harsogó éljenekre, a cifrázott cigányzenére s egykori nemes társaim honfiúi kebelből vagy néha – fájdalom! – hordóból merített lelkesülésére, s szívem fáj! Harsoghat a zene ablakom alatt s a siketítő hurrázás! Világolhat ezer fáklya s röppentyű, és döröghet ágyú! Fülemben a rég hallott éljenek emléke zúg, s szemem homályosan látja a fáklyafényt a beletoluló könnycsepp miatt!

*
Amerikai polgárrá lettem 1858. november 16-án. Ez kétségkívül egyik legemlékezetesebb eseménye életemnek. Magyarnak születtem ugyan s magyar maradok holtomig, és nincs forróbb vágyam, mint hogy még egyszer láthassam kedves honomat, s abban halhassak meg; de azért jónak láttam az Egyesült Államok polgárává lenni, ahelyett, hogy maradnék továbbra is, mint kilenc évig voltam: hontalan zarándok. A kötelességeket, melyek amerikai polgárrá létem következtén reám hárulnak, szívesen fogom teljesíteni, amennyire tőlem telik; az előnyökből talán csak egyet veendek igénybe, s talán azt sem használandom soha: tudniillik, új hazám kormányának védelmét azon esetben, ha külföldre mennék utazni.
A polgárrá létel, e komoly lépés, oly bohó modorban történt, hogy nemcsak ünnepélyes benyomást nem tett reám, hanem éppen meg is kacagtatott. A törvény szerint először szándékomat kellett nyilvánítanom az illető hatóság előtt, s lemondanom minden külhatalom iránti kötelezettségről s engedelmességről. Ezt tettem öt év előtt New Yorkban, Szerényi barátommal. Elmentünk a városházhoz, s ott a kerületi törvényszék egyik jegyzője, egy keszeg férfiú, föltartatta velünk jobbik tenyerünket, s az esküt oly sebesen hadarta, hogy abból egy igét sem értettünk. Kommának, punktumnak híre sem volt abban, amit a keszeg jegyző hadart, sőt midőn az esküt végigolvasta, lélegzetet sem vett, nem is pillantott, még csak hangját sem változtatta, hanem hadarmányát ekként végezte:
— Mindezeket szentül ígérem csókolják meg önök a bibliát huszonöt cent uraim.

Bostoni látkép, az 1880-as évekből

S mi szánkat az újszövetség egy nemigen tiszta példányához közelre tartván egy pillanatig, kivettük tárcánkat, abból huszonöt centet az asztalra tettünk, s fölkapván oklevelünket, kotródtunk le a lépcsőn, hangosan kacagva.
Amerikában levő magyar barátaim egyike múlt őszön Mexikóba ment, a Tehuantepeci szorosra, s jelenleg Minatitlanban tanyáz. Most e héten a másik is ugyanoda indult, s így két legjobb s régibb barátom, László és Michalovich, távolabb vannak tőlem, mint az európaiak, legalább postailag távolabb. Ezeknek hónaponkint egyszer írok. Angliai egyetlen levelező barátomnak még ritkábban. Haza pedig testvéreimnek s barátaimnak már igen régen nem írtam, kivált nem jó öcsémnek, ki azonban még utolsó levelemre sem válaszolt. Sokszor fölveszem a tollat, sokszor elkezdem a levelet, néha félig, néha egészen is megírom, s ismét eltépem. Tréfálva kezdem, s észre nem veszem, midőn keserű szavak kezdenek csúszni a tollból. Azt pedig nem akarnám, hogy lássák, miképp szívem nem oly könnyű, mint hajdanában. Ámítom őket, mint igyekszem ámítani magamat is, erőltetett vidámsággal, íme, ezen naplóféle firkálásaimban is gondosan kerülöm, nehogy komoly tárgyról kezdjek írni, s mikor csak lehet, bohóskodom. Ez néha nehezen megy, de néha írás közben visszacsillámlik részben régi derült kedélyem. Ez azonban ritkábban történik, mikor testvéreimnek írok. Olyankor hamar borongani kezd, s szégyenemre megtörténik, mint egy asszonyon, hogy szemem könnybe lábad, s nem látok írni.
Én nem tudom, miként esik, hogy társaim nagy része nekitörődik lassanként s megamerikaisodik; nekem pedig még most is, s tán inkább mint eddig, csak testem van Amerikában; eszem, lelkem, szívem otthon.
Holmi apróság a múltból igen gyakran s igen jóízűen jut eszembe. Így példának okáért a baranyai halmok illata. Midőn az iskolai év végével utaztam hazafelé Halasról, Kecskemétről vagy Debrecenből, s az unalmas síkságnak végére értem, és a bezdáni töltésről a Duna-partra jutottam, mindig igen boldognak érzettem magamat. A halmok kedves illata, a batinai hegy s annak oldalán a kápolna, alján a révház s különösen maga a Duna látása oly jó érzést szült bennem, hogy arra mindig jólesik emlékeznem. Vajon élvezem-e még valaha azon boldogságot, hogy a bezdáni töltés végéről láthassam Baranyát?…

Következik: Lukácsy Sándor irodalmi ritkaságai (3): Molnár János – Noé bárkája