Koreában éltem, mikor az a hatalmas kompbaleset történt, amelyben több, mint háromszáz, 17 éves diák, és több tucat kiránduló lelte halálát.

A baleset körülményei rettentőek voltak, a hajó kapitánya hullarészeg, a helyettese elment aludni, az irányítást egy aznap kezdett segéderőre bízták. Éjjel volt, a komp épp Jin-do (Dzsin do) sziget mellett haladt el, ahol a tengeráramlat a világon az egyik legerősebb.
A tapasztalatlan kormányos hibázott, a hajó oldalra dőlt.
Az utasokat arra szólította fel a kapitány által kiadott utasítás, hogy maradjanak a helyükön, közben menekülniük kellett volna.
A személyzet egy kivételével megszökött a hajóról, sorsára hagyva négyszáz embert.
Az egy, aki maradt, egy diákmunkás egyetemista lány volt. Több tucat gyereket mentett meg, míg ereje fogytával maga is bele nem fulladt az óceánba.
Az egész ország hősként ünnepelte.

Akkoriban történt, hogy beszélgettem egy ötvenes évei vége felé járó koreai hölggyel az esetről, persze akkortájt másról nem is igen lehetett beszélni Koreában, akkora volt a sokk.

Ismertem jól az illetőt, tudtam, hogy az a fajta keresztény, aki a lovakéhoz hasonlatos szemellenzőt visel, minden egyéb tekintetben azonban jó benyomást keltett, különösebb bajom nem volt vele addig.

Dühös voltam az egész világra, nem értettem, hogy történhet ilyesmi, végképp nem értettem, vajon ájtatoskodással el lehet-e hárítani az ilyenkor teljesen természetesen feltörő önvádat.

Megkérdeztem tőle, mit gondol, vajon az a 22-éves egyetemista, aki annyi diák életét mentette meg a sajátja árán, vajon hová kerül, a mennyországba vagy a pokolba esetleg máshová.

Kioktatólag rám nézett remekbe szabott Dolce Gabbana szemüvege mögül, majd ellentmondást nem tűrően közölte, hogy természetesen a pokolra kerül, hiszen nem volt keresztény.

Utána még hozzátette, hogy nem gondolta volna, hogy pont én, aki Európából jöttem, ne tudnám, hogy csak pokol van és mennyország, továbbá a vallásnak a humanizmushoz semmi köze, ellenben az üdvözüléshez annál több.

Nos, elmorzsoltam egy „teaztánegyigazihülyepicsavagy”-ot magyarul a fogam között miközben megértően bólogattam, majd otthon, aznap este, a szokásosnál is több szantál füstölő árnyékában imádkoztam a hősi halált halt lányért, hogy egy tisztább, szebb világba szülessen újra, ahol ilyen szemellenzős libák még tévedésből sem léteznek.

(Szerző következő írása pénteken jelenik meg)

Eugenia Lee Budapesten született, Koreában és a német-holland határon él felváltva. Iparművészetet, buddhista filozófiát és pszichológiát tanult. Szerkesztő: Gergely Tamás

1. B.Tomos Hajnal:
   2017. május 24. 06:06

   Milyen kár, hogy a Lao-ce (öreg)gyermeki szelidségén nevelkedett-fegyelmezett keleti embert is „bekeményitette” a kereszténység durva félremagyarázása. Egyébként az a hölgy maradéktalanul megérdemelte a „teaztánegyigazi….t”.

2. Eugenia S. Lee:
   2017. május 24. 07:12

   Ugye?! szerintem is megérdemelte…

3. Holló Éva:
   2017. május 24. 10:39

   Rövid, tömör, lényegre törő. Ezt az írásodat is szeretem. Köszönöm.