A szerelmet, azt ismerem már,
és mindazt, amit véle adtál.
Ami utána jött, arra nem készítettél fel.

A kínt, a fájdalmat, a mérhetetlent,
miként a félelem is, a megfoghatatlant,
hogyan győzhetem le?

Tudom, az éremnek két oldala van!
Hogy a te benned lakók is félnek.
Azok, akik lelked, tested, mégis naponta megtapossák.

Olyanok lettünk, mint a gyermek szemében a meg nem értett csodák.
Egyikünk mindig odabent: ő az, akit mások elöl,
mindig is tagadtál, féltettél, szívemben dugdostál.

Még sem tudod,
nem érted,
mi az, ami nekem fáj.