„Volt egy magyar író, aki nem akart belenyugodni a bibliai tájékoztatás rövidségébe, s a világ okulása végett olyan részletes leírást szerkesztett Noé bárkájának építéséről, hányódásáról és a benne levő emberek-állatok megmeneküléséről, mintha a vízözön eseményeinél szemtanúként – mint kiküldött tudósító és szemfüles riporter – maga is jelen lett volna” – hívta fel Molnár Jánosra a figyelmet Lukácsy Sándor irodalomtörténész.
Molnár János 1728-ban született, a Győr megyei Csécsényben, apja vízimolnár volt. Molnár János papnak tanult, a Jézus Társaság tudós tagja lett. Nagyszombatban tanított, ahol 1760-ban kiadta Régi jeles épületek című könyvét, amit az első magyar nyelvű építészettörténeti munkának tartanak.

„A források dicséretes megjelölése modern írói vonás Molnár Jánosnál – állapítja meg bevezetőjében Lukácsy professzor -,, könyvének tartalma azonban a középkor rég letűnt tudományosságának naiv szellemét őrzi. Lapjain ugyanis nemcsak a hajdankor valóságos épületeiről olvashatunk, hanem olyan mesés épületekről is, melyekről a Bibliában vagy egyéb legendás történetekben esik szó. Molnár Jánosnak nem volt erős oldala a forráskritika, a bibliai szövegeknek pedig már csak vallásos buzgóságból is, hiszen pap volt, teljes valóságértéket tulajdonított, így aztán a derék szerző bizony furcsa könyvet alkotott, melyben a régi jeles épületek sorában épp úgy tüzetes leírást ad a Paradicsom kertjéről vagy Noé bárkájáról és Bábel tornyáról, mint az epheszoszi Diana-szentélyről vagy a régi Róma – maradványokban ma is meglevő – fórumairól, vízvezetékéről, templomairól. A képzeletbeli, sosem-volt épületekről írva az adatok hiányát következtetésekkel pótolta; így számította ki például Noé bárkájának méreteit. (…)
Uccello, Michelangelo, Schönfeld és más nagy művészek, vallási célból, egyházi megrendelésre, nemegyszer megfestették a vízözön jeleneteit, s alkotásaikat csodálattal szemléljük ma is. Hasonlóképpen élvezetet nyújt Molnár János remek leírásainak mozgalmassága, láttató ereje, naiv bája és romlatlan magyarsága.”
Ha az alább következő leírást összevetjük a 2014-ben készült amerikai szuperpordukció vonalvezetésével és díszletezésével, rá kell jönnünk, hogy a több mint háromszáz éve élt Molnár János nagyon is realista képzelgő volt: régies stílusban megfogalmazott történetére tökéletesen rímel a Darren Aronofsky rendezte, sokat vitatott Noah.

A bárkának hossza mind a három renden háromszáz könyöknyi, szélessége ötven könyöknyi vala, s ugyanis a marhák szállására készítetett alsó rész is ily tágas volt; magasságára elég, ha tíz könyököt engedünk.

Az emlétett szélességből vonjunk le nyolc könyököt, és úgy állítsuk rendre végig ellenben-által az istállókat, hogy az a nyolc könyöknyi puszta szélesség ennek az alsó résznek utcája, avagy folyosója légyen. Ezt pedig azért szabjuk ily tágosra, hogy ott könnyen az elefánt is elférhessen; marad azonban mind a két felől negyvenkét könyöknyi szélesség; vegyünk el ebből a negyvenkét könyökből ismét két könyöknyi szélességet, s egyiket egyik felől, másikat másik felől haggyuk pusztán, és számláljuk az istállóknak hátulsó részei mellé, hogy az istállók megett is lehessen legalább egy kis keskeny utacska, melyen a szállások hátulsó ablakaihoz férhetnének a Noé fiai, és így veszedelem nélkül nyújthatnák bé az ételt és az italt a vadaknak; így tehát tíz egész könyököt levonván a járás alkalmatossága kedvéért, marad az istállók szélességére egyik részrül húsz könyök, és szintén úgy a másik részrül is; az hosszából bízvást elcsíphetünk negyven egész könyököt, hogy így öt helyen nyolc-nyolc könyöknyi keresztutat hagyhassunk az istállók között, minthogy igen alkalmatlan a közép utcát annyiszor általnyargalni.
A bárkának középső részét egyedül az eledel foglalta el. Ide tömte Noé a szénát, az abrakot, ide terítette a szép száraz gyümölcsöt; ide valának támasztva a nagy hosszú zsákok, melyek búzával, árpával, borsóval, lencsével, gesztenyével, dióval és több eféle eledellel meg valának töltve és tetézve. Itt vala szállása a jövendőre való sok szerszámnak is: kézi malmot, ekét, fejszét, rezet, vasat, szeget, kötelet, szíjat és más házi s mezei eszközöket ide hordatott.
A felső renden Noé pátriárka nyolcad magával és az hangos madárkákkal lakott vala. Elfért ide kétezer kalitka, ha valamennyi mind két kockás könyöknyi volt is; elfért ezek mellett sok szoba, kamra és ezekben olajos, ecetes, vajas edények; konyha, tűzhely s ezek körül száraz fa, égett szén és más ilyes, valaminek tudniillik egy esztendő forgása alatt hasznát veheti a jó gazda.
Hogy pedig a sok gőz a sok állatnak ne ártana, kétségkívül a gerendák szélein imitt-amott egynéhány szellőző lyukak hagyattattak, egy részről, hogy a füst kitekeredhetnék; másfelől, hogy a szép szellő magát bevehetné.
Minekutána mindent elrendelt volna Noé pátriárka, a sok fáradság után egy kis pihenés kedvéért letelepedett a bárka árnyékában, s lélegzetet vévén egy öreg törzsökön, elméjében forgatá a veszett világ jövendő szomorú sorsát, búsula, fohászkoda s keseregvén orcáját könnyhullatással áztatá. Felvetvén azonban véletlenül szemeit az ég felé, imé látja a világnak mind a négy részéről a támétalan sok állatnak temérdek nagy számát. Nyargala tódulván egymás után a mezőknek és erdőknek sereges népe, és egyenesen a bárka felé a levegő égről a sok tollas vendég, a földnek színéről a sok szőrös állat, ki csúszva, ki futva, ki repülve siete.
Isteni rendelés, angyali mesterség vala az így rendelt állapot, ez az öszvegyűlés.
Talpra álla az öreg Noé, s fohászkodván az Úrhoz, az ő vendégeit jó szívvel fogadá, s kinek-kinek az ő elkészített hajlékát rendre osztá. Azok nyalván urok lábát, mintegy alázatos köszönettel tisztelvén a jóakaratot, szabott szállásokat elfoglalák.
De imé azonban megdurrannak hirtelen a terhes felhők között az haragos egek; beborítja sötét homály széles e világot, tolja egymást a sok sebes felleg; az egek sűrű villámlása, csattogása rázza az egész föld sarkát, szakadnak a morgó mennykövek közt az egek csatornái, hányják, sodorják a zúgó szelek a gyökeres fákat, az öreg erdőket, szórják ropogással az hegyek kőszikláit, a nagy házak födelit, döntik a magas tornyokat, palotákat; öszvekeveredik a föld az egekkel.
Árad azonban, emelkedik, hömpölyög mindenfelől az iszonyú árvíz, rémül az egész természet. Teli a paloták, teli az erdők, mezők mindenfelől a nagy ordítással. Ó rettentő veszély! mit tegyen, hová légyen az ügyefogyott emberi állat? oda minden reménység, segítség. Elhalványultak, eszek veszett, egymásra tekingettek, ide is, amoda is egymást nyomva keserves rikoltás közt nyargalának, kik a házak, kik az hegyek tetejére, ki lóra, ki hajóra, de haszontalan. Kik lóhátra kaptak, vagy árkokban sillyedeztettek, vagy a ló hátáról felemeltetvén mások után eresztettek; az hajózók táborát a nagy habok felforgatván tengerbe terítték, akárhová kapaszkodtak s emelkedtek, ott érte őket a vizek örvénye. Se hajó, se deszka nem használt, hull a cifra fejérnép, meg nem szánakodik senki se szépségén, se gyenge erején. Hányja az hab, hempelygeti, temeti nagy keserves jaj között mind az öreget, mind az aprót.
Már a vizek szinén szem eleibe nem vetődött egyéb az halavány vagy holt tetemeknél, tövestől kiszaggatott fáknál, hidaknál, házfödeleknél és az úszás között megfáradott barmoknak, madaraknak s embereknek csekély vergődésénél. Pusztul a világ, az árvíz szaporodik alól, fellyül, siet az hegyek tetejére; tenger és koporsó az egész föld; oda minden állat.
De azonban valamint a kezdete, úgy a vége is ez iszonyú vízözönnek az isteni hatalomnak csudatévő erejétől függött. Elmerül itt az elme, mindent fel nem érhet. Észre kell mindazáltal venni, hogy ama megfoghatatlan erővel bíró szelek csak ideig tartottak vala, mert a víznek apadása után a napnak sütő sugárira és a természet szerént való szelekre bízta az Úr a síkos, nedves földnek kiszárítását.
Kitetszenek már a vizek mélységéből a nagy magas hegyek felső karimái; felemelé legelőször is fejét Andes, Amerikának roppant hegye, melynél a föld kereksége magasabbat nem tart; lassan-lassan kivetődnek az Örményi hegyek is, melyeknek sokféle a nevek, mert Ararátnak, Kardúnak és Karúdnak is hivattatnak. Megszálla ezeknek felső lapján azonban a bárka, fogy a kínok eszköze, változik a világ szine…

Bábel tornya – Molnár János elképzelésében

Következik: Lukácsy Sándor irodalmi ritkaságai (4): Szép Ernő – Anzikszkártya