24 évvel ezelőtt a férjem megkérte a kezem. Ez alkalomból elutaztunk Koreába, hogy bemutasson a szüleinek. Nagyon kedvesek voltak, igaz, akkor még nem beszéltem túl jól koreaiul, de azért elboldogultunk egymással.

Anyósom iskolaigazgató volt, elvitt a munkahelyére, egy vidéki kisvárosba, mely Budapest méretű, ahol megmutatta az iskolát amit ő vezetett, és ő is tervezett meg, a bútoroktól a tananyagon keresztül egészen a mosdókig.
Csupa, csupa gyerekekre szabott tér, szín, méret, szépség, tisztaság fogadott.
Elámultam a sok kifinomult megoldás láttán és nagyra becsültem, hogy egy olyan konfucionista hagyományokkal rendelkező országban, mint Dél-Korea, ennyire odafigyelnek a gyerekek igényeire, és azon különösen, hogy ebből az iskolából milyen tudatosan vették ki a túlzott tekintélytisztelet tárgyi szimbólumait.
Mutatta a tankönyveket is, szépek, színesek voltak, keveset értettem belőlük, de a látványuk igen megnyerő volt. 
*

Sok évvel később, gyermekeimmel már átélve rengeteg nyomorát a magyar oktatási rendszernek, egy alkalommal csak úgy, nekiálltam kitakarítani anyósomék nappalijának a könyvespolcait.
Akkor már mindketten hetven felett jártak, a ház egészének takarítása több volt, mint amit fizikailag elbírtak.
Találtam én ott mindenféle kincset, gyermekkori fotót a férjemről, préselt virágot és apósom állami kitüntetéseit az üveggel védett vitrinekben.
Számtalan vastag kötetet a gyógynövényekről, tele kínai írásjelekkel, más könyveket a gombatermesztésről, lévén ez apósom hobbija.
Egyszer csak a kezembe akadt egy eltérő színű és méretű, nem túl vastag könyv, láthatóan angol eredetiből volt koreaira fordítva.
Belelapoztam. A Montessori metódust oktató szakkönyv volt pedagógusoknak. Poros, régi példány. Találtam még vagy tíz kötetet, végül előkerült az egész sorozat.
Egyet megpucoltam és mentem anyósomhoz érdeklődni, hogy jól olvasom-e, ez valóban az aminek vélem és ha igen, hogy kerül ide?
Ő egészen elpirult és kissé zavartan válaszolta, hogy emlékszem-e még az első találkozásunkra és az iskolára ami az ő tervei alapján lett átépítve, berendezve.
Mondtam, hogy természetesen, hiszen az ember elsőre jól meg szokta nézni a leendő anyósát…
Nagyot nevetett, Koreában ez a fajta nyílt őszinteség nem jellemző, de nekem mindig megengedték, sőt azt hiszem egy kicsit élvezték is, hogy ami a szívemen az a számon.
Elmesélte, hogy akkoriban részt vett egy kísérleti csoport munkájában, és az országban az ő iskolája volt az első, amelyben a gyakorlatban is bevezették ezt az oktatási módszert.
Körbejárták Európát, megnézték melyik ország, hogyan tanít, mi az, ami ebből az ő kultúrájukba is átvihető és megtették.
Sokan ágáltak ellene persze, sokat kellett küzdeni a megvalósításáért, de minden kezdeti nehézség ellenére kivitelezték az elképzelést.
*
Visszaszámoltam, és rájöttem, hogy első találkozásunkkor ő már hatvan felett járt, emlékszem, hogy számítástechnikát tanult és angolt.
A Montessori metódust akkor nem említette, de a takarításkor, jó tíz évvel később elmesélte, hogy ez az oktatási módszer őt akkor mennyire megragadta, angolt is azért tanult, hogy eredetiben is olvashasson szakirodalmat.
Megdöbbentem. Itt ez a csepp, idős néni, aki semmiben sem tűnt másnak, mint a korabéli nagymamák és lám, most ragyogó szemmel mesél nekem valamit, amit ő ott, az akkor még korántsem gazdag Koreában bevezetett, amiről én csak évekkel később hallottam, hogy egyáltalán létezik. 
*
Ma, a szövegértésben, a matematikában és minden létező oktatási felmérésben a dél-koreai középiskolások világelsők. Ma is a GDP több, mint 7%-kát fordítja az állam közoktatásra.
Később, már ott élve, ellestem tőlük, hogy az újat, a jót mindig meg lehet tanulni, minden társadalomba lehetséges adaptálni és minden életkorban lehet nagyszerű dolgokat tenni.
Sokaknak kell akarni, és e mögött az akarat mögött muszáj, hogy ott legyen a jó cselekedet határozott alapokon álló szándéka, és az a gondolat, hogy nem magamnak ültetem a diófát, de mégis nagyobb örömmel teszem, mint bármi mást. Akkor semmi sem lehetetlen.

(A szerző következő írása szerdán lesz elérhető)

Eugenia Lee Budapesten született, Koreában és a német-holland határon él felváltva. Iparművészetet, buddhista filozófiát és pszichológiát tanult. Szerkesztő: Gergely Tamás

1. Németh Tibor:
   2017. május 26. 07:46

   Jóval több mint tanulságos. Valahogy szélesebb körhöz kellene eljuttatni mert a cikk nem egy reteghez, rétegről szól.