Aki azt hiszi (mert mások megpróbálják elhitetni vele), hogy a jó irodalomnak nem kell érdekesnek és olvasmányosnak lennie, az mélységesen téved. Szerencsére, a Nobel-díjasok között is vannak olyanok, akik esküsznek arra, hogy csak akkor jó az író, ha érdekfeszítően mesél, és bármilyen tárgyhoz is nyúl, abban mindig a közérdekűt, a jelentőset ragadja meg.
Gabriel García Márquez ilyen író. És ezt szerencsére tudják a könyvkereskedők, de tudják az olvasók is. Ezért lehetett az ő vékonyka füzetét (Titokban Chilében. Riport egy filmforgatásról. Kossuth Kiadó, 1987) a szokásos átlagnál drágábban „elsózni” (mint korábban említettem: öt lejért…). A történet amúgy nem az íróé, mármint olyan értelemben, hogy mindvégig „hozott” anyagból dolgozik: Miguel Littin világhírű chilei filmrendező, aki a katonai puccs idején feketelistára került és elmenekült hazájából, 12 év száműzetés után elvállalja, hogy elváltoztatott fizimiskával és személyiséggel, hamis iratokkal titokban hazatér, hogy leleplező filmet készítsen – egy vezetése alatt illegalitásban dolgozó stábbal – a katonai diktatúra valóságáról. A főhős által egyes szám első személyben elmesélt történet mindenek előtt azért rendkívül izgalmas, mert nem a külső, hanem a belső történésekre helyezi a hangsúlyt: azt bizonyítja be, hogy amíg nem találkozik a valósággal, a szorongó, a rossz tapasztalatokkal túlterhelt ember mindig hajlamos arra, hogy sötétebb színben lássa a világot, mint az a valóságban is indokolt lenne. Még az árnyékától is megijed. A filmrendezőnek rendre rá kell ébrednie, hogy az általa otthagyott haza a puccs terrorja után is képes volt arra, hogy lélekben talpra álljon, az emberek tovább élték saját életüket, „az élet ment tovább”, ahogy azt mondani szokás és neki mindig attól lett igen meleg a helyzete, amikor elkezdett félni és rejtőzni, amikor túljátszotta az inkognitó szabályait. Kezdve azzal, hogy hamis útlevéllel és álfeleséggel érkezik Chilébe, odáig menően, hogy uruguayinak adja ki magát – ennek fejében magára kell erőltetnie az onnan érkezettek sajátos akcentusát, amiről lépten-nyomon megfeledkezik -, továbbá messze elkerüli szülőfaluját és korábbi ismerőseit, nehogy a legkisebb meggondolatlan gesztus is lebuktassa.

A film, ha kalandok között is, de sikeresen készül, a rendező egyre inkább nekibátorodik, s végül azt is megkockáztatja, hogy meglátogatja saját édesanyját, aki mit sem tud gyermeke sorsáról. Nevetséges, ugyanakkor torokszorító az a jelenet, amikor közeli nőismerősével szalad össze az utcán, akiről gyanítja, hogy minden álcázás ellenére könnyen felismerheti. Nem így történik: elmennek egymás mellett, mintha sose látták volna egymást. Fölösleges a túlzott aggodalom? Tény, hogy édesanyja is értetlenül áll az „idegen” előtt, aki váratlanul az ajtaján kopogtat. „Különös látomás volt. A tágas, magas tetejű, csupasz falú hodályban nem volt más bútor, csak a karosszék; abban ült anyám, háttal az ajtónak, oldalán a parázstartóval, egy másik ugyanolyan karosszékben pedig az öccse, Pabló nagybátyám. Hallgattak… Feléjük indultam, nemigen igyekezve, hogy ne csapjak zajt,s látván, hogy meg se mozdulnak, megszólaltam: – Hát itt senki nem köszön az embernek, a mindenségit!
Ekkor anyám felállt:
– Biztosan a fiam barátja vagy – mondta. – Hadd öleljelek meg.
Pablo nagybátyám azóta sem látott, hogy tizenkét évvel ezelőtt elmentem Chiléből, s még csak meg sem mozdult a karosszékben. Anyámmal az előző év szeptemberében találkoztunk Madridban, de még amikor felállt, hogy megöleljem, akkor sem ismert meg. Így aztán karon ragadtam, s megráztam, hogy kirángassam ebből a kábulatból.
– Dehát nézz meg jól, Cristina – mondtam neki a szemébe nézve -, én vagyok az.
Újból megnézett, most már figyelmesebben, de nem ismert meg.
– Nem – mondta -, nem tudom, ki vagy.
– Dehát hogyhogy nem ismersz meg – nevettem el magam. – A fiad vagyok, Miguel.
Ekkor újból megnézett és halálos sápadtság ült ki az arcára.
– Jaj – mondta -, mindjárt elájulok.
A karomba kellett fognom, hogy el ne essen, miközben Pablo bácsikám ugyanilyen megindultan feltápászkodott a székből.
– Csak erre vártam – mondta -, most már békében halhatok meg, akár mindjárt.”
A könyv a már-már túlhajtott rejtezés, a bujkálás, a személyiségcsere állandó stresszes kalandjának sajátos, különös belső történetét meséli el, rajta keresztül pedig hiteles híradást kapunk mindarról, ami egy elbukott társadalommegújítási kísérlet után Chilében bekövetkezett. Maga a rendező később így vélekedett a sikeres forgatásról és titokzatos útjáról: „Nem ez a leghősibb tette életemnek, de a leginkább emberhez méltó.„ (Cseke Gábor)