A szerző felvétele

Nem mondhatnám, hogy nagy fotós vagyok,de meg kell hagyni, ez a kép most sikerült. Persze része volt benne a legelképesztőbb Piktornak (Természet), no meg a – nem leg-,de elképesztő – digitális technikának, amelynek lenyűgözően finom applikációjával ráfókuszáltam a stégre ott a Tatai-tó partján, ahol éppen szárítkoztak a gyerekek – a naplemente aranyló-pirosló melankóliájában.

Én, az osztályfőnök egy padon ültem, kicsit távolabb, s onnan figyeltem a 15 éves lányokat, fiúkat. A lassan alkonyuló part csendjét felverték a mutáló kamaszhangok és a túlhangos lánysikongatások. Prüszkölés, fröcskölés, egy-két dörmögő „bazdmeg”, amire nem mozdultam, bár vitte a víz a tizenévesek elszánt és súlytalan trágárságát rendesen. Talán szólnom kellett volna, de leszögezett a látvány törékeny, édes ártatlansága – az ártatlanság, amelyből egyelőre hiába próbálkoztak megnyúlt végtagjaikkal kibújni. Lassú, fokozatos keveredés rendezte a vízben már alig azonosítható kis pontokat váltakozó csoportokba, s a még mindig elkülönülő fiúk és lányok közötti határ a sötétedő, végtelen ég és víz kettős ölelésében talán már- egy-egy tétova, suta érintésbe foszlott.
Nem tudom, igazából nem tudom… Felálltam, hogy odakiáltsak: sötétedik, gyertek ki a vízből. De mire közelebb értem, már maguktól is kiugrottak a stégre – én pedig megnyugodva visszaültem a padra.
Még látszottak valamennyire, egy-két fiú elfutott előttem, elnéztem hihetetlenül vékony felsőtestüket, és megint megsímogatta a törékeny fiatalság tudástól érett lelkemet. A stégen már csak találgatni lehetett, ki ki lehet, a gyerekek sebesen kapkodták magukra a ruhákat – egyrészt mert hűvösödött, másrészt mert a vízzel már nem takarózhatott tovább a még ki nem oltott, szépséges szemérem.
A nap hullott a giccs felé – felálltam fényképet készíteni. Izgatott is egy kicsit, milyen lesz – két napja örököltem meg Zsuzsi lányom okos telefonját. Aztán visszaültem, már csak sziluetteket láttam, a fiúk-lányok 15 éves hús-vér valója beleolvadt a lebukó fénybe, s álltak, öltözködtek, nevetgéltek a sötét sziluettek, maguk voltak a „zúgó Élet”partján álló Ifjúság árnyképei.
Arra gondoltam, hogy milyen sok osztályt vittem már el kirándulni, és arra, hogy azok is ilyenek voltak. Nagyjából ilyenek. Lényegében. A kellékek, amelyek a nemzedékváltással változnak – ezt tisztán éreztem – a lényeget sosem érintik. Ők is úgy álltak a stégeken, mint most utolsó osztályom diákjai – nézték a vizet, a végtelent. Ha úgy tetszik, a víz ősi toposzát, az életet, ami akkor határtalannak tetszett. Vajon később gondoltak-e erre a pillanatra? Amikor a tinédzserkor sebezhető, szép zűrzavarán átvergődve, a gyermekkori bábból kitörve a felnőtt lét elnehezedett pillangóiként megtapasztalták, hogy valójában akkor repültek igazán, amikor azt gondolták, le vannak szögezve?…
És ezek a kis árnyképek ott a stégen vajon mire gondolnak? – tűnődtem, miközben próbáltam kitalálni, hogy ki nevetett fel olyan csikorgó árvasággal. Arra biztosan nem, amire én – hogy most fel kellene kiáltaniuk: „Állj, meg pillanat!” És nem csak azért voltam benne biztos, hogy ez nem jut az eszükbe, mert nem olvasták a Faustot (és talán akkor sem fogják, amikor majd kötelező lesz), hanem mert az idő még nem múlik, hanem telik az ő életkorukban. Sőt, néha kibírhatatlanul lassan, sosem eléggé a vágyott függetlenséghez. Ilyen ez a tinédzserkor, gondoltam. Ott állnak a még el nem engedett gyermekkor szabadságában, és azt hiszik, rabláncra veri őket a nem múló idő.
Hirtelen eszembe jutott egy rég volt táborozás, magam is tizenöt éves voltam, és éjszaka a Balaton partján ültem Jámbor Béla nevű osztálytársammal, aki egyébiránt igencsak rászolgált a vezetéknevére. Beszélgettünk, amúgy „nagyosan”, mindent tudóan „az élet nagy dolgairól”, és Béla elkezdett keseregni azon, hogy meghalunk. Nem úgy gondoltunk rá, mint ma tennénk – az egyetlen, az egész életet abszurddá tévő igazságként. Úgy beszéltünk róla, mint valami egzotikus tájról, ami olyan messze van, hogy csak a híre jut el hozzánk, és mire majd mi is odaérünk, talán ki is találnak valamit. Az a „majd ”amúgy is beláthatatlanul messze volt, és addig annyi, de annyi minden fog történni….. Még arra is tisztán emlékeztem, hogy azzal biztattam a filozofikus bánattól sújtott nagy gondolkodó szerepébe magát egyre jobban beleélő osztálytársamat, hogy ha 90 évig él, még van neki 75 – és hogy az 15 évesen milyen irdatlan, végtelen nagy idő- hát azt mindannyian tudtuk…
Ott, a tatai parton már tudtam, hogy 75 év csak egy pillanat. Nagyon szerettem volna megvédeni azokat a mozgó kis árnyképeket ott a stégen ettől a majdani felismeréstől, de tudtam: nem lehet. Hát csak néztem, hogy milyen szépek, milyen gyanútlanok. Nincs módom változtatni azon, hogy lelépnek mindjárt a stégről a múló időbe. De még itt a pillanat, amikor elsuttoghatom nekik, a majd idejövő újabb tinédzsereknek Kosztolányit evokálva: „Másnak is majd így ringjatok, tatai hullámok”…
Lassan szedelőzködni kezdtek a gyerekek, kiürült a stég. Én is felálltam, gondoltam, teszek még kis sétát. Messziről láttam, ahogy egy lány és fiú szembejön velem, és a fiú átkarolja óvatosan a lány vállát. Vékony kéz egy vékony vállon – szívmelengető törékenység… Meglódult a szívem, kaparni kezdett a torkom. Ahogy közelebb értem, és észrevettek, a fiú elkapta a kezét, és én úgy köszöntem vissza, hogy megnyugodjanak – nem láttam semmit.
De láttam, hál’ Isten láttam. Láttam, hogy a tinédzserkor lényegében ugyanolyan csodálatos és gyötrelmes maradt, még ha ki is hoznak ezerszer a sodromból az órákon, és látszatra minden képzeletet kinő az egójuk. Még minden lehet belőlük, nincsenek „lezárva”, még őszintén” ordítanak, toporzékolnak” és – remélnek.

Jaj de jó, hogy tanár vagyok.:)

1. Nászta Katalin:
   2017. május 28. 07:52

   Olyan jó, meleg ez az írás. Mint hűvösödő időben a szél ellen rámterített kendő. Köszönöm.

2. Klein Ágnes:
   2017. május 28. 14:05

   Az érdekes tény az, hogy ezek a tizenévesek nem tudják mennyire szépek és a huszonéves tanárt vagy tanárnőt irigyelik szépségéért.