„Századunk / a 20. századról van szó – szerk. megj./ első évtizedében a könyvolvasó közönség nemigen tudta eltartani íróit, ezért azok hírlapi munkára szorultak. A kényszerűségből a magyar újságírás visszahozhatatlan fénykora állt elő: egy korszak, melyben szinte mindennap és szinte minden újságban olyan nevek jelentek meg cikkek, karcolatok, tárcaremeklések alatt, mint Adyé, Kosztolányié, Móricz Zsigmondé, Szomory Dezsőé, Krúdyé. E nagyok hírlapi munkáit többnyire már kötetekbe gyűjtötték; Szép Ernő tárcacikkeinek összegereblyézése még várat magára” – olvashatjuk Lukácsy Sándor felvezetőjében.
A szerző Szép Ernő életfestő karcolatait a műfaj legszebb példái közé sorolja.
„Szerzőjük ráérősen jár-kél – vagy mint írja: őgyeleg – a főváros utcáin, üldögél padjain, kávéházaiban, látszólag dologtalanul, valójában állandó munka közben, mert az ő dolga, hogy megfigyelje a levelek hullását, vendég és pincér veszekedését a kávéházban, a prolilányok szegényes és tarka kosztümjét a vasárnapi korzón, a kopaszodó férfi kínos hajtoalettjét a borbélynál, a bábszínház közönségének olcsó örömét, a gyermeknapi adakozásra kapacitáló perselyes hölgyeket, május elsején a felvonulókat, cégtáblák feliratain a fordítva kanyarított S betűket, a fiatal pár boldog zavarát, amikor élő kacsát nyernek a vurstliban, a soknemzetiségű tömeg viselkedését a kivándorlóhajón, a kopott télikabátos nyugdíjast, a munkára vezényelt rabokat, a villamoskalauzokat, a görkorcsolyázó-kat, a kuglizókat, a verebeket, a nőket, és újra meg újra az ősz érzelmes búcsúját, szállongó faleveleit…”
Szép Ernő írásaival következetesen és mindegyre bizonyítja, hogy nem létezik érdektelen téma, az írótól függ, hogy meglátásait, elképzeléseot érdekessé avassa. Vérbeli fotográfusi szemléletet követ leírásaiban Szép Ernő: impresszionista írástechnikája egyik képet a másik után rögzíti, ezáltal a múló pillanat hangulata és megannyi furcsasága megörökítődik, magán hordozva a kor pecsétjét.

Abbázia, 1908 * Fortepan.hu

A fiumei mólón állok, annak is a legvégén, hátam mögött hazám, előttem a tenger, lábamnál két bőrönd, mint két hű vadászkutya. Jobbkéz felől egy óceáni gőzös rostokol, de füstölög, nemsokára elindul, mindjárt beszállok magam is, csak egy kicsit körülnézek még, szeretek így a kikötőben állani és bámészkodni. Sajátságos kis hely ez a hosszúkás móló Fiúméban, egy ugródeszka Magyarországból a végtelenbe. Hogy el van fojtva körös-körül a világtól ez a mi hazánk, milyen árnyékkal ölelik körül a magas és nyomasztó hegységek, itt ezen a kis mólón tudunk csak átlélekzeni a világba, itt sóhajt fel kábult nosztalgiánk, itt dereng szemünkbe és zendül fülünkbe az örök tenger, amely az ölében tartja a szépséges világokat. Itt sirályok repkednek már, fürgén, idegesen, a távol tenger szép fehér ügynökei, a móló kövén vastag kötelek és láncok hevernek, matróznép jön-megy, a víz közönyével száraz arcán, a móló körül ladikok, motorosok, halászbárkák hintáinak, fekete kereskedelmi gőzösök lustálkodnak, a könnyű kék Quarnerón távol karcsú fehér vitorlák ragyognak, mint egy-egy tiszta lúdtoll kék tintába mártva, amilyennel nagyapáink a szerelmes levelet írták. Jobbfelől egy félórai ábrándnyira sárgállik és krémlik Abbázia, a budapesti nagykörút álmainak és kéjeinek tartománya.
A fülembe cseng ez az Abbázia, ez elandalodott édes szó Budapest ajkán, és képzeletem fátylán visszatűnik az életörömnek ez a panorámája, ami Abbázia csengése mögött szendereg. Az ünnepélyes villák, penziók és hotelek az ő szép német neveikkel, a Délszakról átplántált flóra közé bűvölve, a tengerészsapkák és fehér cipők mámora, a Kurkapelle délutáni potpourrija [a fürdőzenekar egyvelege] körül való andalgás, a strand kávéházai előtt való önfeledt, végtelen kalábriász s ah, most már a nagyvilági cercle, s az előkelő francia croupier-k, Paris hűtlen gavallérjai. Voltam Abbáziában, vagy két napig voltam, ifjú voltam és mint mondani szokás, bohó és tapasztaltabb cimborák regéi nyomán azt vártam, hogy ha megállók a sétányon, a szerelem után lihegő hölgyek lasszót dobnak a nyakamba, úgy vonszolnak illatos boudoirjukba. Megállottam, vártam, de nem történt semmi, meleg volt, s a fehér hölgyek, a telt és bágyadt pillangók ellibbentek mellettem… talán nekem kellett volna kezdeni? Mindegy, elmúlt és az egész életnél csak az a fontos, hogy elmúljon. Indul a nagy hajó, kedves olvasó, fogadd zsebkendőlobogtatásomat.
Pannónia a neve annak a Cunard-féle lélekvesztőnek, amelynek pazar writing-roomjában [írószobájában] e szegény soraimat húzom a papiroson. Pannoniának híjják a hajót, csakugyan: Pannónia van rajta, valami ezerötszáz magyar lelket úsztat most Amerika felé. Harmadik napja megyünk, a halovány dalmát partok is elmaradtak már, ég, víz, hajó, bágyadt hajózene az első osztályon, a fedélzeten fekvőszékekben olvasgató missek, gnádige Frauk, nagyságos asszonyomok, síp, kürt, harang. Egy úr, aki szegény, velem azonos, a fehér korláton könyököl, az úr alatt a harmadik osztály óriási hátulsó fedélzete, azon bekerítve Magyarország. Parasztemberek, parasztasszonyok, leányok, gyerekek, itt-ott tótok, olajok, horvátok, szerbek… az én hazám úszik itt a tengeren, kicsinyítve, kivonatolva, olyan mint egy vigéc mintatáskája, mint egy csoportkép, amelyet a népek kiállítására visznek, vagy talán egy cifra, siralmas deputáció, amelyet Magyarország küld messzi, messzire, tán egyenesen a jó Isten elébe. Ez hát itt a kivándorlás, amiről annyi szépet meg csúnyát hallottam.
A kivándorlók fedélzete, mint egy álombéli piac, a kék tenger közepén. Az emberek álldogálnak hátravetett kezekkel, pipálnak, bámészkodnak meg üldögélnek a ládán, kötélcsomókon, padlón. Beszélgetnek, hallgatnak. Amott kártyáznak. Emitt egy valami régi újságból olvas, figyelik. Köteleken szárasztani kiakasztott ruhák lengenek. A korlátra dűlt leányok, asszonyok, gkik a vizet nézik, mintha maguk is lecsüngő tarka cihák lennének. Szerb legények kólót táncolnak, a kör közepén egy ember furulyáz. Egy magyar ember nehéz gesztusokkal tapogatja egy fehércseléd vállát, derekát, szoknyáját. Kenderhajú kis leányok ülnek körben a padlón, egy dalocskát nyávognak, a melódiáról megismerem:

Amoda jön egy madárka,
Szárnya hosszan integet…

Egy menyecske zsoltárból imádkozik, ülve egy lépcsőn. Mezítlábas fiúk versenyt másznak az árbocköteleken. Egy szakállas, sportsapkás zsidó ember egy árbochoz támaszkodik, keresztbefont karokkal, maga elé néz. Egy legény kis bádogtükörből a bajuszát macerálja. Egy asszony a földön, szétterpesztett lábbal, a fia fejében kereskedik, emlőjébe egy csecsemő csimpaszkodik. A látcsövet a szememhez emelem, segítek az anya ujjainak a fiú fésületlen hajában kutatni… ah, megvan! Egy függő mentőcsónak árnyékában egy sor tót alszik. Egy kis szabad helyen két furcsa nő sétálgat, mint két elfakult paradicsommadár, panaszosán és koketten, Manón Lescaut hajója jut eszembe róluk, amelyen hajdan a ledéreket száműzték Amerikába. Egyik lila napernyőt forgat. Egy cigány csavarog a nép közt, zölddé sápadt keménykalapban, muzsika a hóna alatt, odanyúl, meg-megpen-geti a húrt, senki se muzsikáltat. Két fiú birkózik, neki-nekiesnek a körülálló bámészoknak. Egy öreg paraszt zsemlét eszik bicskával, nagyon kímélve a falatokat. Most összekaptak valamin egy-páran a korlát mellett, egy steward szigorúan lépeget feléjük…
Mit nézzek, mit kapkodjak fel ebből a nyugtalan bolyból, ebből a tekergőző zsivajból, ebből a kis világból, amely a végtelen, tiszta tengeren, az ég alatt itt előttem vonaglik lenn, tele ronggval’ játékkal, bánattal, dallal, nyomorúsággal, gonddal, szerelemmel, piszokkal. Melyik arcot vizsgáljam meg látcsövemmel, melyik embert szólítsam meg élete felől, melyiket sajnáljam legjobban… irigyelni mindet egyformán irigyelem, mert teljes húsz napig, míg a hajókerék kortyonként elfogyasztja a vizet Amerikáig, azt hiszik, hogy boldogok lesznek.
Este van, a hajó halk zúgással vonul a tengeren, körös-körül a csillagos ég, az ember beleandalogja magát abba az érzésbe, hogy a hajó az égben megy előre. A hajózenekar, amely reménytelen, lerongyolt arcú férfiakból áll, egy Crémieux-valcert játszik az elsőosztályú fedélzeten, egy kellemes semmit, egy édes ürességet. Messziről, a hajó orrából viszont el-elmerülő citerát és bánatos férfiéneket hallok. Önkéntes számkivetésbe megyek, az első osztályról a kivándorlók elülső fedélzetére szállók le. Micsoda kép, Istenem! Népek, nemzetek összecsődülve a csillagok alatt. Törökök, görögök, bolgárok, oroszok, lengyelek csapatjai üldögélnek és hevernek a hűs estén a fedélzeten. A legtöbb az orosz. (Ezer esztendő előtt váltak el a magyaroktól, ezer esztendő múlva összekerültek a hajón, az oroszok itt elöl, a magyarok a hajó farában, mennek Amerikába.)

Fiume, 1914 * Fortepan.hu

A fedélzeten egy nagy halom burgonya, föléje ponyvát feszítenek ki, a krumpli oltalmára. Ez alatt a ponyva alatt hever a legtöbb ember, a krumplin. Az emberek is olyan sűrűn vannak, oly olcsók és névtelenek, mint a krumpli, amin heverésznek. Óh, ha író volnék, hogy le tudjam írni, amit most látok, vagy legalább festő, hogy lefesthetném. Az emberek mindenütt pipálnak, cigarettáznak, a cigaretták úgy hunyorgatnak itt lenn, mint odafenn a csillagok. Egy török ember citerázik és gajdoi a ponyva alatt, körülhasalják a többi törökök, az egyéb nemzetek körülácsorog-ják, hallgatják. Egy kis tisztást hagytak egy gyönyörű, rongyos török fiúnak, aki a muzsikára táncol. A két kezét a fejére kulcsolja, körbe sétál, keményeket dobbant, aztán megáll, a derekát lassan csavargatja, a fejét leereszti és lesüti a szemét. A kéjnek és a férfiúi szeméremnek a tánca ez.
Némán nézik az emberek. A török citerás, akinek arca és hangja oly egyformán szép, fáradt és barna, elhalkítja monoton danáját, mert a ponyva túlsó sarkán az oroszok zendültek fel. Hegedűn játszik egy keménykalapos, de vörösinges, öves és csizmás muszka, a széles sipkájú, szegletes arcú, kék szemű muzsikok karban éneklik a végtelen egyszerű és végtelen bánatos románcot. (Nappal ugyanaz a hegedűs féktelen temperamentummal rángatja a víg nótákat, s a muzsikok fiatalja víg kurjonga-tással térdeli az orosz táncot.) Akik a törököt hallgatták, egymás után átfordulnak ide, gyermeki nyitott szájjal figyelnek. Az egész fedélzeten alig beszélget valaki. Hosszú az orosz románc, mert mély a lélek, vége van egyszer mégis a dalnak, utána csend lesz, csak halkan duruzsolnak a népek, és a víz hallatszik lentről, ahogy az óriási hajó hasítása elől sziszegve futnak kétfelé a hullámok.
Egy nagy kémény tövében körben ülnek a padlón szegény lengyel zsidók, minden népségtől elvonulva. A csendben ők is felbátorítják lelkűket, énekelni kezdenek. Lecsüggesztett fővel, a két lábukat előrenyújtva ülnek, a legtöbbnek a keze a nadrágzsebében, egyik, a legfiatalabb, a nyakát öleli s az égre néz. Neki van a legvékonyabb hangja, kisír a nagy sírásból. Olyan az ő énekük, mint az eláradt, gyáva és szenvedélyes, kéjesen gyötrő zokogás. Mit énekelnek ezek az örök kivándorlók, mit panaszol ez a szennybe és fájdalomba merült fajta? Többen, többen fordulnak, közelednek feléjük, a lengyel zsidók éneke hangosabb és még fájóbb lesz. Összevissza járok a népek közt, nem győzöm nézni orcáikat, szemüket, melyekből az állatok jóságát érzem. Milyen jók ezek a szegény emberek, ezek a népek, akik nem értik egymás nyelvét, s itt mulattatják egymást. Kinyitják ajkaikat és egymás felé éneklik szenvedő életüket.

Következik: Lukácsy Sándor irodalmi ritkaságai (5): Justh Zsigmond – Álarcosbál Párizsban