„Tulajdonképpen erényeim sincsenek…”

Mikor még főiskolások voltunk, Tarr Laci nagyon dicsérte: Biluska remek színésznő. Micsoda Ilma volt! Nem láttuk, nem is láthattuk, mert Váradon dolgozott s nemsokára ki is ment Magyarországra. Mikor visszajött, mindenki ámuldozott. Hogyhogy? Ilyen is van? Biztos rosszul ment neki – hangoztatták, sutyuputyálták a rossznyelvek. Nem ment rosszul neki. Csak egyszerűen haza akart jönni.

Nem szabadkozik, mikor megkérem, üljünk le beszélgetni egy kicsit. Készséges és nyitottan fogad részemről minden javaslatot. Úgy döntünk, felmegyünk a lakására. Mielőtt ez megtörténne, látom néhány magas színvonalúnak nem nevezhető produkcióban. Méhes György Duplakanyarjában az elgázolt, szerencsétlen, bepólyált fejű-lábú delikvens, akit elütött a megye legelső elvtársa. Biluska remekel a kis epizódszerepben. Egyik legkiválóbb karakterszínésznőnk, jut eszembe hirtelen róla a megfogalmazás, amikor látom, milyen jóízűen, magától fakadó természetességgel komédiázik. Semmi túlzás, semmi ripacséria. Pedig nem az első előadást játsszák. Biluska joviális, kedélyes öregasszonya nem is a mai világunk sietős, hangos-lármás asszonyait idézi, hanem a nagymamáink korabeli békés, jókedvű és nyugodt teremtéseit. Játéka felidézi az emberben gyermekkora körte- és szilvafáit, amelyekre jóságos nagymamák, nagynénik óvakodtak felengedni unokáikat. Láttatja velünk azokat a napsütötte délutánokat, amikor kimehettél mezítláb az utcára, senki nem nézett rád görbén, vagy akár a vacsora előtti melegtől illatozó szobákat, ahova behúzódtunk az este elől. Hangja békebeli és emlékeztető. Kedélye irigylésre méltó és manapság utánozhatatlan…

Biluska, ízlelgetem a nevét. Valahogy összeforrott tudatomban a jó kedélyű, mindent elintéző parasztlányok, cselédlányok, szolgálók, talpraesett asszonyok képével. S ahogy láttam, nem is volt idegen tőle ez a szerepkör. Sőt.

Kényelmes tömblakásban él. Kávéval kínál. Elmondom neki, mire készülök, mit szeretnék. Összeszorított szájjal, hümmögve bólogat, mintha megrágná a szavakat.

– Nehéz erről beszélni. Nem is ismerlek. Meg aztán surmó társaság a színészgárda, nem?

Hevesen tiltakozom. Dehogy. Csak nincsenek hozzászokva, hogy a mesterségükről beszéljenek. Soha senki nem kötelezte őket erre.

– Nem kedvez ez a konjunktúra a régi értelemben vett sztároknak. Itt mindenki „jó”. Ha látnak egy darabot, azt mondják, mindenki jó volt. Az összes művészek közül a színész az, aki ki van szolgáltatva. Alkot, de függvénye mindenkinek – mondja, saját magát bemelegítendő. – Nem könnyű arról beszélni, ami leginkább a sajátod, ami te vagy. Pláne olyannak, akit nem is ismersz. Hiába vagyunk egy „szakmában”.

Megkérem, azért mégis kísérelje meg:

– Hogy lettél színésznő?
– Simán… Erős középiskolás kultúrcsoportunk volt. Magától értetődő volt, hogy úgyis színésznő leszek. A felvételi is simán ment. Az első két év kizáró jellegű volt. Másodéven kizártak. Gergely Géza vigasztalt: maga úgyis jogra megy. Végül Haragnak köszönhettem, hogy nem rúgtak ki.. Csúnya voltam. Nem voltam baba-szépség. Aztán – számomra – hihetetlenül jól történt minden. Egy év Sepsin ’63-ban, az mindenképp szörnyű volt. Valóságos Szibéria, nem olyan, mint most. Onnan Szabó Odzsa elvitt Váradra. Milyen fontos, mikor egy emberben gondolkozik a rendező! – emeli fel a hangját. – Akkoriban ez furcsa volt. De nagyon jó tíz évem lett Váradon. Mindent eljátsztam. Tévedések vígjátékában, Éjjeli menedékhelyben Násztyát, Orpheus alászáll-ban Carol-t, az exhibicionista lányt… Szerencsés voltam.
– Miért hagytad itt akkor az egészet? S miért jöttél vissza?
– Elmondtam már másnak is, de nem merték lehozni. Pedig csak… férjhez mentem. Családi okokból hagytam itt az országot. Kilenc évig.
– Jelentett ez törést a pályádon?
– Az a kilenc év tanuló év volt. Szereplehetőségeim voltak. Akkor játsztam, amikor kellett. Hitet adtak nekem.
– Itt már elismert színésznő voltál. Ott meg…
– Ott más volt… Játszol Ledért? kérdezték. Játszom. Iskolaszínjátszás volt, saját ruhánkban adtuk elő a Csongor és Tündét. Minden attól függ, kiben mennyire bíznak. Ledér nem egy szép csaj, hanem Mirigy megszerzi a bamba lányt, akit egyszer majdnem megejtettek. Ott szerződéses alapon mennek a dolgok. Kötelez a szerződés. Más struktúra. Ha szerződtetnek, akkor játszatnak is. Csak akkor szerződtetnek, ha szükség van rád. Nem úgy van, mint itt, hogy a norma miatt muszáj. Teljesen más világ… Az is jó iskola. Napi három próba, erőltetett menet. Ott találkoztam először kísérletezéssel. Vállalták a bukás lehetőségét is. Kecskemét jó kísérletező színház volt. Olyan darab is volt, amit 4-6-szor játsztunk.

Pattogva beszél, mintha tőmondatokban gondolkozna.

– Mit tanul a diák a főiskolán? Helyezkedni. Ha te szeretsz egy stílust, mondjuk a Szőke Pistáét, akkor mellészegődhetsz. Vonul vele a kis csapat. Igaz, csak Pestig. Ha onnan vissza akar menni vidékre, már nem követik. Ott már nagyobb a mozgási lehetőség… De csak addig, amíg egy bőröndöd van. Ha gyereked, lakásod lesz, már kiszolgáltatott vagy. A markukban tartanak. Számomra szokatlan munkatempó volt. Napi három próba, olykor kettő, de akkor este előadás. Pontos dátumra ki kellett hozni az előadást. Minden fegyelmezett, precíz volt. Ez jó. Anyagilag is jobban megfizetik a színészeket.
– Mikor visszajöttél Vásárhelyre…azt hitted, arra jössz, amit 9-13 éve itt hagytál?
– Hatvanháromban még megtiszteltetés volt Vásárhelyre kerülni… akkor is ide jöttél volna, ha évekig nem játszol, olyan megtiszteltetés számba ment. Azóta megtépázódott a társulat, kicserélődtek az emberek…
– Annyit nem játszol, mint Váradon.
– Nem.
– És ez nem rossz?
– Nem, mert az ember most már szeret válogatni.
– Milyen típusú színész vagy?
– Lassan érő. A bemutatóig készülök el, hamarabb nem. Beugrásra képtelen vagyok. Szavalni sem tudok. Többször elájultam már szavalás közben, akkora idegfeszültség számomra. Ezért izgat nagyon egy monodráma esete, hogy az mit jelentene.
– Miért mész ki a színpadra?
– Mi reprodukáló művészek vagyunk. Az más, mikor megpróbálok találkozni a szereppel és magamévá tenni. Az más, mikor például Visky összeállít magának egy József Attila műsort, s akkor az az érzésem, hogy József Attila forradalmat látok. Több száz versből az ember kiválasztja azt, ami ő, plusz József Attila. A szerepeket nem tudod megválogatni. Mikor a legjobb alkotói passzban vagyok, akkor kapok egy semmi szerepet. Üvölteni lehetne…

Biluska nem az a fajta, aki megpróbálja rezonáltatni benned a hozzá hasonló húrokat. Nem. Ő csak közli a tényeket, nem sajnáltatja magát egy pillanatig sem.

– Az alkotáshoz sok mindennek össze kell jönnie – teszi hozzá. – Kell találkozz a szereppel, hogy ne legyen csupán reprodukálás. Az íróknál például Szabó Gyulára mondják, hogy kiírta magát, nahát, én nem tudom kijátszani magam. Ennyire kiszolgáltatott egyetlen művészet sincs. Darabnak, rendezőnek, partnernek, ezeknek mind össze kell jönniük, plusz az a bizonyos szerep.
– Összejött már?
– Volt ilyen. Én főleg ösztönös színész vagyok, annak tartom magam. Ez áll hozzám közelebb. Miért, csak értelemmel lehet valamit megközelíteni? Nem. Itt mindig arról van szó, melyik van túlsúlyban. Lohinszky az abszolút racionális, nehézkesen indul, nála 40% az ösztön és 60% az értelem, azt hiszem. Általában rossz véleménnyel, lekicsinylően beszélnek az ösztönös színészről. A vígjátéki színész édespofa, de mi …a drámával! – gúnyolódik.
– A tudatosan építkező színész ezt fordítva állítja.
– Az ösztönös hamarabb ráérez, de utána pont annyit dolgozik vele, mint a tudatos.
– A közönség ízlése mérvadó szerinted?
– Döntő – vonja fel a szemöldökét. Élénk, gyors tekintete van. Kacagós. És könnyen válik szúróssá is.
– Mindent megtapsol, nem?
– Igen. De a marosvásárhelyi színház nagy előadásai nem vonzottak nagy közönséget. Harag-féle rendezésekre gondolok, például a Szerelemre. A közönség ízlése előtt kell járni, de nem sokkal, mert ha egy picikét túllősz a célon… Kísérletezni muszáj. Másképp nem lehet. A színházi struktúra van rosszul felépítve.
– Hogyan kellene másképp?
– Mindenki arra gondol, mit tenne, ha igazgató lenne. A darab és rendező szerencsés megválasztásától függ minden.
– A színház feladata kiszolgálni a közönséget?
– Is.
– De ez visszahat a színházra, sőt a helybeli kritikusra is.
– A kritikusokért is felelős a színház. Kecskeméten például egy ír nemzeti drámában, A nyugati világ bajnokában játszottam. Te leszel a helybeli Sophia Loren, mondta a rendező. Így kritikus is lehet és színész is helybeli az alakításával, az ítéletével. Ez a provincializmus, amikor valakit ott helyben kikiáltanak szuperzseninek…’63-ban Sepsi faluszínház volt, missziót teljesített, annak más volt a profilja. A falusit nem lehet avantgárddal nevelni, nem lehet nyolc lépéssel előtte járni, mert akkor nem is vesz észre.
– Jelent-e megkülönböztető rangot erdélyi magyar színésznőnek lenni, vagy pusztán erdélyinek?
– Ide egy pár Sütő-féle gondolat illene a nyelv fenntartásáról… Mindenképpen misszió. Amit egy magyarországi nem érezhet át. Külön kis sziget vagyunk. Nem mehetünk mások után. A mi kis irodalmunkat kellene segíteni, ösztökélni. Ott kicsit divattá váltunk, azért játszanak Tamásit és Sütőt is, mert divat.
– Hogyan lehetnél európai nívójú színész?
– Hogy is mondják? Európa bennünk van. Ez olyan furcsa… Egy kis szigeten is lehetsz… Voltam Wroclaw-ban annak idején, akkor ott volt az európai színjátszás központja. Ha ők meg tudták csinálni, nekünk is sikerülhet.
– Milyen szerepet kellene vállalnia ebben a rendezőnek?
– Az ő szava lenne a döntő. Az előadás gondolatiságát kell megfogalmazni. Legyen véleménye, világnézete, plusz a jó csapat. Az ideális színház mindig úgy van, hogy akad egy rendező, aki maga köré gyűjti a vele egy nyelvet beszélő színészeket. Akikkel egy hullámhosszon vagyok, azokkal tudok színházat csinálni. Ez volna az ideális. Akkor tudnánk erről beszélni.
– Hogy néz ki a rossz rendező?
– Szöveget rendez. Például Kincses most próbálja a Koldusoperát. Ahogy pillanatnyilag fel van készülve, ez lenne az út, a követendő módszer. Tudja, mit akar, ért a színészhez. Persze, kitalpalni is tudni kell a dolgokat. Van, akinek ehhez nincs türelme.
– Mennyiben befolyásolhat egy színikritikust a színésznő feleség? Mentalitásban, hozzáállásban?
– Semmiben. Előfordul, hogy az emberek elfordítják a fejüket, mikor rossz kritikát kapnak. Hunyadi két napot veszekedett velem emiatt, mert rossz kritikát írt róla. Sajnos, nem tudok hatni rá. Mindig azzal érvel, hogy én még meg se születtem, s ő már kritikus volt.
– Pedig befolyásolhatnád, hogy több szeretettel írjon rólunk – heccelem.
– Ő színházpolitikusnak tartja magát: felhívja a színház figyelmét, hogy például rossz a rendező…

Utolsó mondatainkat már Jánosházy György kritikus úr is hallja, aki felébredt délutáni álmából, és leült közénk. Biluska gyorsan átadja neki a helyét.

– Így is sok a megértés bennünk – mondja Jánosházy. – Ha az ember állandóan azzal a színházzal foglalkozik, s egy városban is él vele, túlontúl megismeri belülről, elnézőbbé válik az ítéleteiben, a minőségi mércét lejjebb engedi. Szigorúbb más társulattal lehet, mert csak azt ítéli meg, amit lát, nem tudja, mit kell elnéznie. Ezt a színházat túlságosan jól ismerem, s elnéző vagyok iránta. Ez jó is, de rossz is. Az én véleményem nem tud segíteni a színházon. Egyszerűen nem hagyja. Eleve rosszindulatot feltételeznek bennem, ami nem igaz, mert akkor nem foglalkoznék a színházzal. A kritikusnak van egy abszolút mércéje, ami abszolút szubjektív. Lehet igazságtalan azzal a színházzal, amivel szimbiózisban él, más színház rovására. Én kilenc évig voltam rendező Kolozsváron a magyar operánál, az pedig színház a négyzeten. Minden probléma hatványozódik az esetében. A színházat ismerem, mint emberi képződményt, állandóan benne vagyok, hivatalos fórumok se hagynak élni tőle s itthon sem – teszi hozzá tréfásan.
– Miért nem hathat a kritika a színházra?
– Nem tudom. Adott esetben nevekkel tudnám bizonyítani, mert XY eleve rosszindulatot feltételez rólam, mert ő is az, vagy korlátolt. Hathatna, ha mindkét félről okos emberek állnának szemben, feltételeznék egymásról az ügyszeretetet. Ha a kritikust is profinak tartanák, ha nem is 100%-osan. A véleménye helytálló lehet. A színész eleve berzeng az ellen, hogy kritikát mondjanak, vagy írjanak róla. Ha a vélemény elismerő, bólogat és mosolyogva köszön. Ha nem az, már fel is húzta az orrát. S a színházban mindenki ilyen. A színész a vezető elem. Mindenki hozzá idomul.

Már nem is Jánosházyt nézem, hanem Biluskát, hogy mit szól mindehhez. Hallgat és egyetért. Sőt, időnként megerősíti, amit a férje mond. Arra gondolok, talán nem egészséges színész és kritikus közt a házasság. Még megkérdem:

– A kritikus miért nem írja meg azt, hol és mikor vagyok rossz? Hogy netán tanulnék a továbbiakban belőle. Csak általánosságokat írnak a színészről, nem elemzik mélyen, képszerűen egy-egy alakítását.
– Ez lenne a színikritika rendeltetése-feladata a színész szerint – int le. – Hogy őt méltóztassa értékelni. De a kritikus feladata nem az, hogy a színészre hasson. Mire a bírálat megjelenik, az előadás már rég megállapodott, nem is volna jó felborítani. A jövő értelmében hathatna, de ehhez a közönséget kell megtanítani színházat nézni. Az írótól sem kívánhatod, hogy átírja a regényét, vagy hogy a festő újrafesse a képét, a zeneszerző meg más zenét szerezzen. Tanulja meg a közönség értőbben látni az előadást.
– Nem volna jó, ha a kritikus bejönne a színházba és ott próbálna segíteni?
– Nem lehet. Én benne vagyok az ideológiai bizottságban. Tökmindegy, hogy mit mondok, mert abból semmit el nem fogadnak. Nem veszik komolyan. A kritikus feladata a közönséget megtanítani helyesen látni… A színházban egy szelep a kritikus, aki követeli a polgár számára a jó előadást.
– Többet érne el vele, ha megpróbálna közös nevezőre jutni a rendezővel, színésszel még a bemutató előtt – próbálkozom.
– De ha nem kérik, sőt tolakodásnak tartják, nem teszem ki magam annak, hogy mindenféle színészcipővel belém rúgjanak.

Megkérdem Biluskát, mit tart a legnagyobb hibájának. Visszakérdez. Egy ideig habozok, aztán mondom a magamét: kétszer kell nekirugaszkodnom egy jelenetnek, hogy jól sikerüljön. De ezen még tulajdonképpen nem gondolkoztam….

– Tulajdonképpen erényeim sincsenek – mondja. – Az önkontroll is nagy hibává fajulhat.

Ő sem hajlandó a hibáiról beszélni. Nem akarja kiteregetni. Vagy nincsenek. Aztán a kritikus kérdezi tőlem:

– Miért nem tud a színész is objektív lenni a kritikushoz?
– Mert sokszor dühíti, hogy megdicséri azt, aki nem érdemli azt meg.
– Inkább ejtsen át Leonardo da Vinci, mint meggyőzzön Luca da Presto, aki nagyon gyorsan dolgozott, de rosszul. Azt tudom értékelni, ami kijön. A kevesebb több. Akinek több van belőle – mondja kedvesen mosolyogva.
– Van-e versengési, vetélkedő szellem a hat magyar színház között? Például Kolozsvár–Vásárhely örök vita-partnerek. Miért van ez?

Jánosházy felel:

– Régen volt. Most már jól fogna egy ilyen versengés.
– Mindig lemegyünk a Harag-rendezésekre. Esetleg Harag és Kincses között lehetne ilyen versengés. Jó lenne – mondja Biluska.
– Nincs más szemlélet a színházakban?
– Nincs – folytatja. – Bár volna, ami a színjátszást illeti. Minden előadás annak a színháznak az arcéle lehetne. A kolozsvári ma egy kicsivel jobb nálunk. Ha mindig Harag rendezne, akkor lehetne egy egységes arcélről beszélni.
– A művészeten kívüli szempontok ott is erősek. A közönség profiljáról lehetne beszélni, abban van különbség – mondja Jánosházy György. – Van vásárhelyi és kolozsvári közönségszemlélet. De a színháznak már rég csak olyan értelemben számít a közönség, hogy bejöjjön és pénzt hozzon be… Meg aztán… A színházon kívül is a színházért folyik a harc. Hogy idővel bevigye a közönséget azokra az előadásokra is, amelyektől most fanyalog. A tudat alakulása lassú folyamat. Ez a fontos és lehetséges feladata a színházkritikának.
– Más kritikussal osztja még ezt a nézetét?
– Nem tudom. Én így látom. Én is színművészetit végeztem, mint maguk, csak valamivel régebb, rendezőként. S vajon annak, aki a festészetről ír, kell tudnia festeni?
– Legalább annyira lehetne világos előtte ez a pálya, hogy tudja megállapítani azt, mikor rossz az előadás a színésztől s mikor a rendezőtől – erősködöm.
– Az látszik. Ha a színész jó ötletei beépülnek, beleillenek a koncepcióba, akkor feltételezhető, hogy a rendezőtől jó az előadás. A koncepciótlan előadás esetében minden játék a színésztől jöhet, de sokszor ferdén sülnek el, épp ezért.

Biluska már nem is jut szóhoz. Készülnek az esti előadásra. Együtt indulunk el. Kár, hogy nem Jánosházyt kérdeztem többet…

Lejegyezte: Nászta Katalin

Az 1983-ban készült beszélgetés teljes szövege itt olvasható: 

Név (kötelező megadni)

E-mail (nem lesz nyilvános) (kötelező megadni)

Weboldal

Δ