Kósza Bandit ismeri a helység, Oly nagy benne az élhetetlenség, jutnak eszembe Arany János sorai. Csoda tudja, mostanában már rendes falubolondok sincsenek. Farkas Kálmán barátom a Küküllő mentén él, nyugdíjas ember, neki jutott eszébe, hogy az idős embereket megkérdezve összeírja faluja bolondjait, a huszadik század elejétől napjainkig. A település alig nyolcszáz lelkes, kevés benne a fura ember. Emberöltőnyi időszakaszban úgy kettő-három. A közösség nem utasítja el, inkább valamiféle derűs szánalommal veszi tudomásul létezésüket, a gyermekek, a legények heccelik, akit lehet, gúnynevén emlegetve. Farkas Kálmánnak azt ajánlottam, hogy ha valóban foglalkoztatja a téma, utazzon Dicsőszentmártonba, él még talán az idősekben a város híres bolondjainak az emléke. Dehát nincsenek efféle ambíciói, majd valaki izgalmas regényt ír a kisvárosok egykori (s: mai) bolondjairól, válaszolta levelében. Őt csak a saját faluja érdekli, mentegetőzött, és elmesélte az egyik „úri” bolond történetét.
Fagallér Pistunak nevezték, rég nem él már. Ifjú korában városra adták inasnak, de boldogtalan volt, a szabómesterség nem fogott rajta, inkább afféle futáncsnak használták, és persze a segédek tréfáinak lett örökös céltáblája.
Farsang ideje volt, tőle küldték el az ügyvéd úr lányának az új báli ruháját. A szalonban gavallérok udvaroltak, a küldönccel pedig mókázni kezdtek, úri ruhát adtak rá, megtanították hirtelen egy-két előkelő mozdulatra. A kisasszonynak is tetszett a móka, kuncogva „társalgott” a
félszeg legénnyel. No, érkezik a vőlegényjelölt, egy kövér, szuszogó marhakereskedő képében (akit a társaság mérhetetlenül lenézett, sőt kifejezetten utált), és hát uramfia, mit lát? A kis menyasszonya idegen úrfival cicázik.
A derék kérőt rettenetes düh fogta el, kesztyűjével azonnal meglegyintette jobbról és balról a vetélytársat, ami ugye, a párbajra hívás jele, s ráreccsent: nevezze meg a segédeit.
Ekkor előjöttek a gavallérok, és a társaságban kitört a kacagás. Fagallér Pistunak pénzt nyomtak a markába, boldogan mehetett haza. Csakhogy a megszégyenített kereskedő nem értette a tréfát, vérig sértve viharzott el onnan, és nem is lépte át többé a kisasszony küszöbét.
Sötétedéskor megverette a szerencsétlen inast az embereivel.
Fagallér Pistu későre gyógyult. Amikor kiadták a kórházból, az apja hazavitte. Többé semmi hasznát nem lehetett venni. Azt játszotta, hogy ő a Gavallér, és az volt a kényszerképzete, hogy korpás a feje, meg hogy az öltönyén rengeteg a pihe, ezért minduntalan hessegette magáról a semmit. Mégpedig a következőképpen: jobb kezét a bal vállához vitte, és tenyerével háromszor végigsepert rajta, közben fejét elfordítva háromszor lefújta a jobb vállán maradt korpát meg a pihét. Aztán fordítva is, ugyanezt. Törlés, fúvás, törlés, afftáté, fúvás, és mind így, a végtelenségig. Időnként kecsesen meghajolt, és így dalolt: „Pesten, az utcán sétál egy kislány, Utána egy gavallér, gallér a nyakán. Kérem, kisasszony, hazakísérem, Köszönöm, Gavallér, nincs rá szükségem. Tiltja a papa, tiltja a mama, Tiltja az egész nagy família.”
Lehet, hogy a dalt később tanulta, már itthon, fűzi hozzá Farkas Kálmán. A gyermekek pénzt adtak Fagallér Pistunak, hogy angolvalcerezzen. Műsorának az volt a csúcsa, mikor elrikkantotta magát: „Ez a tánc hölgyválasz, Kurva, aki nem választ!”
Egy hideg farsangon agyontáncolta magát. Berúgatták, kiment levegőzni. Virradatkor találták meg a kultúrház mögötti telken, a kórérakásban.
Szép szál ember volt, el kellett fűrészelni, hogy beférjen a koporsóba.