Két­szer adó­dott még za­va­ró moz­za­nat.

1. A ko­vász­nai te­rem vé­gé­ben zsú­fol­tan ál­ló né­zők kö­rül egy ré­szeg fér­fi min­den re­pli­kán­kat han­go­san kom­men­tál­ta, hoz­zánk is fel-fel­szólt, sen­ki sem hall­gat­tat­ta el. Egy idő múl­tán fe­szül­ten az irá­nyá­ba for­dul­tam, kis szü­net után ke­mé­nyen oda­szól­tam: „Dob­ják ki!” Meg­tet­ték. És min­den ment a kel­lő szin­ten to­vább.

2. A ma­ros­vá­sár­he­lyi elő­adá­son ülünk az asz­tal­nál, AA-nak nincs mi­vel rá­gyúj­ta­nia, mert XX nem csak a ci­ga­ret­tá­ját dézs­mál­ta meg, ha­nem a gyu­fá­ját is el­zse­bel­te. Hir­te­len be­vil­lan a lá­tó­szö­gem­be egy kis­lány, amint a Stú­dió né­ző­te­ré­ről jön fel a lép­csőn… már a szín­pa­don van, Le­ven­te még min­dig nem lát­hat­ja… kon­cen­trá­lok, ne­kem kell lép­nem, ha bot­rá­nyos lesz a hely­zet… a le­ány­ka az asz­tal­hoz jön, mély meg­ve­tés­sel a sze­mem­be néz… és tün­te­tő gesz­tus­sal le­tesz Le­vi elé egy ska­tu­lya gyu­fát… majd ön­tu­da­tos tar­tás­sal a he­lyé­re megy.

Bot­rány? Si­ker! Mint­ha a je­le­nés be lett vol­na épít­ve.

Az ott­ho­ni elő­adá­sok után oly­kor két órát is lö­työg­tünk még az emel­vé­nyen, a ki­la­zí­tott ru­ha is lö­työ­gött raj­tunk, po­ha­runk­ban bor lö­työ­gött, amíg mi is ki­la­zul­tunk. Én füs­tö­lés nél­kül! Elő­adá­son­ként a tar­hált ci­ga­ret­tá­kat XX ket­tő­be tör­te és be­osz­tot­ta, így el­szív­tam há­rom fe­let. Bo­roz­ga­tá­sunk­kor az al­ko­hol tom­bolt benn­em egy nya­lin­tás ni­ko­ti­nért, de ró­lam le­pat­to­gott a kí­sér­tés, mint kő­szi­klá­ról a sér­tés.

Egy ilyen al­ka­lom­mal tör­tént:

… még most sem ér­tem, mi ütött be­lénk, hogy a már rég kész szín­pa­di al­ko­tás egyik elő­adá­sa után egy­szer csak el­kezdtünk pró­bál­ni (…) mon­dom a part­ner­em­nek, ne ha­ra­gudj, ami­ért eb­ben a pénz­té­pő szi­tu­á­ció­ban ki­hagy­tam egy mon­da­tot, nem je­len­tős ugyan, de néz­zük csak…! És er­re le­tér­del­tem meg­mu­tat­ni, hol té­ved­tem, és el­kezdtem mon­da­ni a szö­ve­get is, Le­ven­te vá­la­szolt, és hi­szik, nem hi­szik, éj­fél fe­lé, hu­szon­va­la­hány elő­adás után be­in­dult egy olyan spon­tán pró­ba, ame­lyen ezt a szö­veg­részt új­ra­ér­tel­mez­tük… (A Me­gyei Tü­kör­ben meg­je­lent, Az Emi­grán­sok 25. elő­adá­sa elé cí­mű val­lo­má­som­ból.)

A be­mu­ta­tó utá­ni klub­be­li bo­roz­ga­tá­son jól ki­fog­tuk Ha­lász An­na kri­ti­kus­nőt. Kri­ti­kus ál­la­pot­ban Arany-bal­la­dá­kat sza­valt, fi­tog­tat­ván, hogy ő is járt egy évet a szín­mű­vé­sze­ti­re. Én kény­szer­hall­gat­tam, ő meg ön­ként el­hall­ga­tott en­gem az elő­adás­ról ír­va. (Hely­szű­ke miatt a sze­re­plő­ket nem so­rol­ta fel, még Piroska Klári látható sú­gó­min­de­nes kolléganőnket se említette meg.) Sebaj! Fon­to­sabb volt ne­kem a Mu­ci büsz­ke örö­me, hogy a fia szí­nész, a Pu­fi mo­so­lya, hogy ap­ja fia va­gyok, az Edit öle­lé­se, hogy is­mét győz­tünk.

Ál­das­sék a Tö­hi be­ce­név!

Ko­ráb­ban be­mu­ta­tók után reg­ge­lig tar­tó ban­ket­te­ket tar­tot­tunk az elő­csar­nok­ban. Oly­an­kor a diák­jai nem tar­tot­tak Edit­től, nem fe­lel­te­tett, csak lea­dott, hogy a szé­kely ki­ej­té­sű né­met ga­gyo­gás ki ne üs­se az ál­mos ke­zé­ből a gye­plőt.

Ez így meg­járt vol­na, de a Há­rom nő­vér­rel meg­jár­ta. Szol­jo­nijt ját­sztam ben­ne, aki más-más han­g­lej­tés­sel, tar­ta­lom­mal min­degy­re meg­szúr va­la­kit: csip! csip! A di­ák­bér­le­tes elő­adás után sze­gény Edit jó ide­ig mint­ha csir­ke­far­mon ta­ní­tott vol­na…

A Há­rom nő­vér egy­be­esett az Emi­grán­sok­kal. So­ha olyan szín­há­zi nya­ram (!), őszöm! Imád­tam… mind a há­rom nő­vért: Szi­di, Rozs­nyai Ju­li, Ist­ván Már­ta. És is­mét Ba­lázs Éva, Do­bos Ci­bi, Ne­mes Le­vi, Győry Ban­di, Lász­ló Pu­ki.

Ha igaz, hogy a szí­nész sa­ját anyag­ból dol­go­zik, ak­kor ne­kem ezút­tal bő­ven volt mi­ből, a ré­gi szép idők­ből rak­tá­ron állt: gát­lás, görcs, han­gu­lat­fa­gyasz­tás, túl­sér­tő­dés, nők előt­ti rö­vid­zár­lat, ön­kín­zás, ének, sze­ret­ném, hogy­ha sze­ret­né­nek… Hat nő­vér­re is tel­lett vol­na. Ko­vács Leven­te ven­dég­ho­zat­ta elő ve­lem a le­ra­ka­tom­ból.

A mél­ta­tók egyön­te­tű­en ára­doz­tak a va­ló­ban ér­de­kes, iz­gal­mas elő­adás­ról, csak úgy ön­töt­ték a di­csé­re­te­ket öm­lesz­tett név­sor­un­kra.

Az elő­adás tisz­tán fel­mu­tat­ja az em­be­ri kap­cso­la­tok „gro­teszk csőd­jét, amely időn­ként tár­sa­dal­mi mé­re­tű­vé tá­gul. Éle­tünk be­szű­kült­sé­gét, ame­lyet a cél­ta­lan­ság és a bol­dog­ta­lan­ság, a cse­lek­mény­kép­te­len­ség és só­vár­gás szo­rít-hur­kol.” (Si­pos And­rás: Vég­re szín­ház­ban. Bras­sói La­pok, 1985/39)

En­nek a cikk­nek az az ér­de­kes­sé­ge, hogy vé­let­le­nül (?) a leg­jobb he­lyen je­lent meg: a Meg­éne­k­lünk, Ro­má­nia fel­cím alatt!

A Há­rom nő­vér be­mu­ta­tó­ja után rög­vest er­délyi tur­né­ra in­dult a tár­su­lat. Lé­vén, hogy A nad­rá­got le­ve­tet­tem, én kü­lö­nu­ta­kon Emi­grán­skod­tam. Ko­loz­svár­ról Szat­már­né­me­ti fe­le Nagy­bá­nyán ki­zök­ken­tem a rá­zós vo­nat­ból. Ak­kor jött a meg­ráz­kód­ta­tás. A csi­nos hölgy, aki fér­je­zett kol­le­ga­nőm volt Ko­loz­svá­ron, egy al­ka­lom­mal Bras­só­ból Szent­györgyre utaz­va köz­lé­kennyé vált, el­di­cse­ked­te, hogy elvált, a sze­kus ro­mán sze­re­tő­je si­mít­gat­ja  ki­te­le­ped­ni Ma­gyar­or­szág­ra. Őt akar­tam Nagy­bá­nyán elő­bá­nyász­ni. Pe­chem volt: ép­pen in­téz­te az ira­tait a la­ká­sán. A ko­ra­be­li di­vat sze­rint ak­ko­ri­ban a ro­mán sze­ku­sok ma­gyar nőt vi­sel­tek. Az áru­lás­tól a jár­dán ül­töm­ben úgy ne­ki­ke­se­red­tem a kocs­ma fa­lá­nak, hogy a ne­gye­des ba­rackpá­lin­ka men­ten le­ment  a tor­ko­mon. Mi­helyt kez­dett sö­té­ted­ni, fog­tam az elem­lám­pá­mat… jaj, az cso­da­szer­ken­tyű volt! Edit hoz­ta aján­dék­ba, ami­kor Len­gye­lor­szág­ban ide­gen­ve­ze­tett, és vissza­fe­lé a höl­gye­ket mez­te­len­re el­le­nőr­ző szov­jet ri­ma vám­elv­társ­nő ri­mán­ko­dott, hogy ad­ja el ne­ki a csip­kés bu­gyi­ját. Az elem­lám­pá­nak az volt az ele­mi kü­lön­le­ges­sé­ge, hogy há­rom szín­re le­he­tett kap­csol­ni: pi­ros­ra, fe­hér­re és zöl­dre. Fel­tá­pász­kod­tam ve­le a fa­la­zás­ból, és elin­dul­tam, amer­re más lé­zen­gett. A lé zen­gett benn­em, ran­go­mon fe­lü­li tet­tre ve­te­med­tem. Rá­áll­tam a fő­út fe­le­ző­vo­na­lá­ra, ha jött egy au­tó, a lám­pa gomb­ját pi­ros­ra pöc­cin­tet­tem, majd zöld­del in­tet­tem az el­fe­hé­re­dett so­főr­nek. Ha­mar me­gun­tam a já­té­kot, ke­vés ko­csi for­dult elő a ka­nyar­ból, elő­for­dult, hogy ne­gye­dó­rát is kel­lett vár­nom, nagy­ré­szük he­te­ket pi­hent a ha­vi ben­zi­na­dag­ra vár­va.

Azon a nyá­ron let­tünk Da­li-tár­su­lat­tá, ak­kor ne­vez­ték ki Da­li Sán­dort igaz­ga­tóvá. Ked­vet, bi­za­ko­dást ho­zott, de hús­kon­zer­vet nem az Emi­grán­sok elő­adá­sa­i­hoz. In­nen-on­nan, et­től-at­tól sze­rez­tem, kol­dul­tam, mert al­kal­man­ként egy-egy do­bozt fel kel­lett nyit­nom nyílt szí­nen. A né­ző­ket meg­ba­bo­náz­tam: együtt nyel­tek ve­lem. Akár­csak ak­kor, ami­kor meg­rág­ha­tat­lan ver­sek­kel kény­sze­rült­em et­et­ni őket.

Fel­sőbb öt­let­re cso­por­tok­ba ké­rel­tek ben­nün­ket, és le­he­tő­sé­get nyúj­tot­tak gyá­rak­ban, üze­mek­ben, is­ko­lák­ban ha­za­fi­as ver­se­ket fel­ra­gyog­tat­nunk a fé­nyes ha­za szor­gos fia­inak.

Folytatjuk

Név (kötelező megadni)

E-mail (nem lesz nyilvános) (kötelező megadni)

Weboldal

Δ