3.

A helyes versolvasáshoz, a költemények szeretetéhez, az ínyencségig fokozott műélvezethez természetesen sok minden szükséges. Rengeteg olvasás, önmagunknak bizonyos irányban való szakadatlan művelése, némi zenei képzettség, versformák ismerete, nyelvtudás és még sok egyéb. Szó sincs arról, hogy most mindezeket is tárgyaljuk. Tisztán arról beszélünk, hogy milyen előzetes hangoltsággal kell kezünkbe vennünk egy-egy költeményt, milyen hangulati feltételek biztosítják a zavartalan műélvezetet.
Aki egy lírai verset meg akar „érteni”, annak elsősorban számolnia kell azzal, hogy a vers világában más nyelven beszélnek, mint a hétköznapok világában. Ezt nem csak úgy értem, hogy versek nyelve szebb, színesebb, csiszoltabb, hanem úgy is, hogy ebben a nyelvben a legtöbb szónak a hétköznapi jelentéstől lényegesen elütő értelme van.
Miben különbözik a versben szereplő szó értelme ugyanannak a szónak közönséges értelmétől? Főként abban, hogy kibővül, bölcseleti elemeket szív magába, melyet nem lehet ridegen meghatározni, csak édesen és borzongva megsejteni.
Próbáljuk más oldalról megközelíteni a kérdést.
A költő, a lírikus mindig önmagáról, jobban mondva önmagának és a világnak egymáshoz való viszonyáról szól. Élet, halál, a világ jelenségei, a lét eredete, értelme és célja, a halál utáni dolgok titokzatossága, az öröm és szenvedés, az isten-megérzés élménye – minden együtt gomolyog túlvilági fénnyel egyetlen sóhajnyi lírai remekműben. Az igazi lírikust minden jelentés csak annyira érdekli, amennyiben az összefüggésben van saját titokzatos, lankadatlan csodálattal szemlélt életével. Ezt tudnunk kell, mielőtt verset veszünk a kezünkbe.
Mindenekelőtt pedig meg kell tanulnunk a költészet különvaló nyelvét. Még beszélnünk sem kell rajta, elég ha megértjük.

(Folytatjuk)