Justh Zsigmond a XIX. század végi magyar irodalom szokatlan jelensége: az arisztokrácia tagja, külföldön szerez élettapasztalatot, de rendkívül kritikusan viszonyul osztályos társaihoz, ahhoz a réteghez, amelyből vétetett. Ebben segítik irodalmi ambíciói, illetve az az időszak, amit Párizsban töltött s ahol megismerkedett a kor haladó eszmerendszerével.
Regényeiben elképzeléseinek adott irodalmi hangot. Lukácsy Sándor rámutat: az író „1888. évi párizsi tartózkodása alatt naplót vezetett. Bár állítólag azért írta, hogy bebizonyítsa regényei egyik kritikusának, mennyire ért az emberek, típusok, helyzetek megfigyeléséhez, analíziséhez, voltaképpen nem kidolgozott irodalmi alkotás. Akár csak nagy naplóíró elődje /Széchenyiről van szó/, Justh Zsigmond is fésületlenül, töredékes, távirati stílusú mondatokban, magyar szöveget gyakran francia vagy egyéb idegen kifejezésekkel vegyítve, gondozatlan helyesírással írta le élményeit, benyomásait. Sokan mégis e naplóban látják legfontosabb irodalmi művét. Igazuk van. Értékes ez a napló már csak tárgya miatt is: szerzője Párizsban érdekes emberek között forgolódott, Munkácsy Mihály, Sarah Bernhardt, a színpad ünnepelt dívája, a tudós Taine és annyi más híresség tartozott ismerősei, megfigyelő szenvedélyének alanyai közé. Növeli a napló írói értékét, hogy a szerző valóban kitűnő megfigyelő, s kevés szóval is pompásan tud jellemezni, töredékes mondatainak atmoszféra-felidéző erejük van.”

*
1888. február 25.

Fél 11-kor a fiatal festők álarcosbáljára, boulevard du Temple, restaurant Bonivalet.
Nagy táncterem zenekarral, körös-körül helyiségek, egy kis szalon, hol zongora mellett táncolnak. Tizenegykor már jól tele, roppant színes, igen szép kép.
Néhány igen originális alak:
Egy japáni costume: japáni álarc, japáni mozdulatok. Úgy jár, úgy mozog, úgy táncol, mint a japániak szoktak. Vacsoráig fenntartja álarcát.
Kate Booth (fiatal amerikai festő): óriási Kate Greenway kalap, fekete derék és szoknya, az egyik karon a Salvation Army [Üdvhadsereg] jelvényei. Veres és fehér csíkos harisnya, nagy, óriási kivágott cipők. A kis piktor tényleg hasonlít az üdv hadseregének hírhedt generálisnéjára, s most e talmi Kate Booth folyton beszédeket tart, beszél az üdvről, s közben megfeledkezve magáról a legnagyobb dühvel kánkánt kezd táncolni.
Une femme gauloise [gall nő]: igen csinos modell, Pálmay Ilkára hasonlít. Fején arany sál, amelynek két oldaláról, eltakarva a füleket, dupla copf lóg le. Derekán veres trikóderék, ugyanilyen kesztyűk s e szövetből földig érő, igen merev ráncokat vető szoknya. Derekán aranyöv.
Egy indiai costume (indiai festő-herceg viseli): krém áttetsző szövetből földig érő talár, a nyakon igen színes ékszerek. A vállakról tompa téglaszínű selyemkaftán csügg le. Sápadt, barna fejét kiemelik a füleiből lelógó drága fülbevalók s a homlokára lecsüggő gyémánt csillag.
Boulanger [generális]: fekete, óriási kalap, nagy veres tollakkal díszítve, sárga frakk, fekete selyemtrikó, mely egész testét födi; a paradicsomi egyetlen article de toilette-et [ruhadarabot] egy fehér nyakkendő helyettesíti tant bien que mai [úgy- ahogy].
Vele maitresse-e: une chinoise [egy kínai nő]. Gyönyörű, halványsárga kivarrt toilette, halványkék selyemharisnyák. Fehér és igen veresre festett fej, á la mikádó szemek és hajviselet.
Rupert Bunny mint ange primitif [primitív angyal]. Fehér áttetsző indiai fátyolszövetből földig érő ing, ugyanebből a szövetből feje búbját tökéletesen elfödő fátyol, melyet egy nagy bronz aureola fog be. Kezében egy hat láb hosszúságú primitív trombita.

Józsa János festménye: Rigoletto

Ezek voltak a frappánsabb costume-ök, ezenkívül persze még végtelen sok pierrette, balett-táncosné, keleti costume, renaissance lovagok, japániak, kínaiak stb.
A bál elkezdődött, egy pár tour, s aztán az első quadrille [négyes], az első kánkán.
Hogy lehessen ezt leírni? Azt a sürgő-forgó, mozgó, táncoló, kurjongató, fel s le hullámzó, tomboló, tarka-barka, eszeveszett, érzékies, fékvesztett, fantasztikus tömeget. Ezeket az ég felé meredő lábakat, ezeket a kacagó kifestett ajkakat, ezeket a komoly costume-be öltözött, egy cseppet sem komoly típusokat, azt a Szent Clotilde-ot, ki egy nagy kereszttel nyakán hosszú uszályát felkapva – de felkapva egészen – egyik lábát égnek mereszti, s aztán lerúgja vele a vele szembe táncoló primitív angyal fejéről az aureolát.
Azt az indiai herceget, ki őseinek a díszruhájában, abban a palástban, amelyet akkor öltöttek amazok fel, ha ítéltek élők és halottak fölött, egyik lábát kézben fogva nekirugaszkodik s végighömpölyög a parketten, lerántva egy bohócot lábáról, akivel most összefogódzkodva, egy tömeggé olvadva elgurulnak a táncosok lábai előtt.
Hogy írjam le général Boulanger vad táncát, mikor még fehér nyakkendőjét is elvesztette.
Különben is minden összefolyik, a sok tomboló ember tarka gomollyá olvad össze, csupa szín, csupa hang, csupa illat, együtt látja az ember az egészet, de megkülönböztetni már alig tud valamit, a zene mind lármásabb lesz, a primitív angyal belefúj trombitájába, a spanyol táncosné castagnette-jeit veri, a lutteur [lovag] a nagydob mellé áll s nagyokat üt belé dorongjával, a szomszéd kis szalon zongorája visít, Kate Booth egy fűzsípot húz ki zsebéből, azzal fújja „térítő” melódiáját, ott egy skót dudál, a többiek énekelnek, s mind táncol s égnek rúgja a lábát.
Vacsora után a társaság egy része jól becsípve, egy francia festő csak úgy gurul jobbra-balra. Leültetem magam mellé és – tanulmányozom.
Igen furcsa, hogy a nemzeties vonások a legfrappánsabbak akkor, ha az ember részeg.
Egy francia szellemesen kacagva, egy német lomhán, nehézkesen, egy angol durván s érzelmesen, egy magyar vadul, szenvedélyesen részeg.
Mon petit francais était spirituel tout en étant ivre comme un cochon. [Az én kis franciám szellemes volt, noha részeg, mint egy disznó.]
Több érdekes jelenet még: két asszony veszekedése.
En quatre vacsora [vacsora négyesben], két úr, két asszony. Az egyik asszony Watteau-costume-ben, a másik balett táncosné: egy szoknya, egy corset [fűző] s egy rózsaszínű maillot [trikó] – ez az egész.
A Watteau pásztorné nevetni akar, s társnéja székére mustárt dörgöl.
A mustár hatni kezd, a tömeg nevet – ez elég arra, hogy a kisasszonykából hiéna váljék, elle gifle ses deux voisins [fölpofozza a két férfit], aztán belátja, hogy ezt csakis asszony követhette el, felkap egy kést, s a szemben ülő gúnyosan mosolygó kis pásztornőre ront; ez visítva, remegve megugrik, s így keresztül-kasul rohannak a termeken.
A valcer pedig csak szól s szerelemről beszél.
Íme: ennek a szerelemnek tárgyai ott fekszenek most egymáson kibontott hajjal, összekarmolt képpel, szakadozó trikóban, szennyesen, piszkolódva, visítva, hörögve s velük szerelmesök, kik szét akarják őket választani s szeretetteljesen nézik – ideáljaikat.
Az egyik asszony most leteperte a másikat, a Watteau pásztorné ott fekszik a földön, arccal földre borulva, s a másik most — fog fogért teóriából kiindulva – a mustárt hatalmas tenyereivel fizeti vissza.
Úgy hangzik a szférák e zenéje, mint mikor a mosónék a szennyest lapátolják. Körös-körül pedig a sok asszony mind vigyorogva, kárörvendve – ez is létért való küzdelem.
Végre a diadalmas asszony felkel, még egy szitok, még egy gifle [pofon] és – szerelmese karján eltávozik, magával vive e kellemes emléket és két unciát restaurant Bonivalet mustárjából.
A másik, a Vénus vaincue [legyőzött Vénusz], ott hempereg a földön, szégyenében sírva, arcát elrejtve s azon gondolkozva, hogy lehessen felkelni anélkül, hogy amazok röhögjenek.
Egyet sikít, egyet zuhan fekvőhelyén, et elle s’est évanouie [elájul].
Most mind ápolni kezdik, öntözik, kifűzik, a legkülönfélébb zsinórjait kitágítják, édesen beszélnek hozzá. Son monsieur la regarde d’un petit air anxieux [a férfi aggódva nézi], fél, hogy baj esik; végre a pásztorné magához tér, azt kérdi, hol van, meredten bámul maga élé, aztán – felismeri szeretőjét, nyakába borul, s dühösen, hevesen, hisztérikusan, egész testében remegve elkezd sírni.
A férfi csókolja, szánja, vigasztalja s felül neki, mint mindig.
Egy fél óra múlva ott ülnek a restauratio egyik sarkában vacsoráivá, előttük osztriga, pezsgő és — mustár.
Reggel hét felé oszlanak.
A Quartier Latinban lakók együtt mennek haza gyalog. Ezekhez szegődöm én is.
A hajnal első hideg sugara megvilágítja a reggeli ködöt s a nehézkesen mozgó munkásokat. Egyhangú, nehézkes léptekkel mennek mindennapi munkájukra, s bámulva és rokonszenvvel nézik a mi őrült csoportunkat.
Ez is jellemző: a munkásban is megvan a francia gauloiserie [tréfás kedv], s ez teszi rokonszenvessé nekik a hazatérő débau-ché-t [lumpot].

Az Operaház fantomja (jelenet)

Elöl megy le général Boulanger, á cravate blanche [a fehér nyakkendővel], mögötte a kis chinoise [kínai nő], karon fogva egy híres modellel, Sarah-val, ki balett-táncosnőnek van levetköződve, aztán egy csoport bohócnak öltözött angol festő, Adamson skót costume-ben, aztán Kate Booth meg még néhányan.
Kate Booth táncolva siet előre; szoknyáját kifeszíti a reggeli szellő, veres és fehér harisnyájának szürkés foltjait megvilágítja a reggeli első napsugár, de megvilágítja a kifestett, kikent, halvány arcokat is, a jókedvű mosoly fáradt kifejezést ölt a reggeli Világnál, a jókedvet lehűti a hajnali dér – a csoport mind csendesebb lesz.
Egy öregasszony, ki Halles-ba [a vásárcsarnokba] siet, bámultában leejti kosarát. Général Boulanger felemeli neki s tíz sous-t nyom ráncos kezébe. Aztán a két modell belekapaszkodik két oldalt, s nagy válé-t kiáltva nekünk, elválnak, mi erre, ők arra mentek – arra, merre a szívük vitte.
Furcsa, e percben eszembe jutott, hogy ezt a három embert sohasem látom többé. Ezt a finom termetű piciny chinoise-t, ezt a karcsú ballerinát s ezt a bolondos víg Boulanger-t – színes árnyaikat elnyelte az utca köde. Lassan-lassan szétváltunk, egyenkint, némán, s végre egyedül maradtam.
Az éjszakából fényes napsugaras reggel lett, s mégis úgy éreztem, mintha tűzijáték után komor, néma éjszaka vett volna körül.

Következik: Lukácsy Sándor irodalmi ritkaságai (6): Szinnyei József – Jókai városa