Kulcsot adok magamhoz neked, hogy megfejthess.
Belebújok egy mondatba, hogy magad meglelhesd.
Ezért álarcot öltök. Úgy teszek, mintha te lennék.
Kölcsönveszlek. S helyetted beszélek.
Mintha te én volnék.

2017-05-25

/Széljegy saját verseimhez

Én hiszek Isten létezésében. Ezt le szeretném szögezni. Azok a versek, amik úgy hangzanak, mintha kérdőjelet tennék a hitem után, azokról szólnak, akik olvasnak engem. Mert azt remélem, hogy amikor verset olvas az ember, magát keresi benne, nem csak a költőt. Akkor jó a vers. Ha csak engem mutat nekik, nem értem el vele semmit. Akár egy kép a falon, amire ha nem nézünk rá, nem is számít. A vers is ilyen. Ha nem mutat meg belőlem, aki olvasom, valamit, kidobnivaló, nem engem illet. Kacatokkal minek telepakolni a polcot.
A vers tükör szeretne lenni. Ha nem tölti be ezt a funkcióját, nem ér semmit. Ezért hát minden kísérlet, egy költő megítélésére teljes kudarc, amennyiben az olvasó magára nem tud vonatkoztatni belőle semmit. Ha tud, akkor is csak arról írhat, amit benne létrehoztak a verssorok.
Tehát a vers öntörvényű alkotás. Belenézhetsz és vagy meglátod benne magad, vagy nem. Attól még vers marad. Ha nem ez a vágya, törekvése minden költőnek, akkor épp az alapvető rendeltetését nem érti. Hogy mi is a vers.
Némelyikben úgy fest, mintha kétségbe vonnám Isten létezését, pedig nem. Ha jól olvasnak, akkor a bennük ágaskodó kérdéseket teszem fel helyettük. Vagy hadakozom Istennel, mert nem értek valamit. De nem vonom soha kétségbe jelenlétét, létezését, önmagáról való kijelentését, mindenek felettiségét. Amikor kérdezek, csak még többet szeretnék tudni, ismerni felfogni belőle. Kétségeim nem irányulhatnak k létezése ellen, ez abszurdum volna. A Senkihez nem beszélünk. Csak Valakihez tudunk szólni.
Ezt szerettem volna kétség nélkülivé tenni minden olvasóm számára./