4.

Lássuk, hátha sikerül „gyakorlati” példákkal megvilágítani az elmondottakat.
Azt mondom: víz. A hétköznapi nyelvben ez nem jelent egyebet, mint két atom hidrogént és egy atom oxigént, egy átlátszó, tiszta folyadékot, mely nélkülözhetetlen az élet fenntartásához. A víz egyszerűen víz és semmi több. A költészetben bizony más, tágabb, nagyobb és mélyebb értelme is lehetséges ennek a szónak. (Azért mondom, hogy lehet, mert nem biztos, hogy adott esetben csakugyan van is.) Jelenthet tudást, szerelmet, gazdagságot és minden olyasmit, ami kielégíti, lecsillapítja valamely vágyunkat, ahogyan a víz oltja a szomjúságot. A hétköznapi szürke szó fényleni kezd, és hatalmassá nő az ő jelképi megdicsőülésében.
Azt mondom: láng. Nem bizonyos, hogy a versben csak egy égő fahasáb, vagy gyufaszál lángját jelenti. Jelentheti a lélek tüzét, belső lobogást is: a szüntelen, lázas alkotást, az élet forróságában való elégést, a szerelem emésztő tüzét – jelenthet engem, magamat.
Azt mondom: út. Nem valószínű, hogy egy lírai költeményben ugyanaz az értelme legyen ennek a szónak, mint egy útkövező munkás szótárában. Az út annyi, mint életpálya, saját magam választotta vagy végzet parancsolta életforma, irány, cél, mely felé haladok, az élet folyamatossága, mely szörnyű bizonyossággal visz a biztos halál és a bizonytalan túlvilág felé.
Egész mondatoknak is lehet jelképi értelme. Ha azt mondja a költő: „Lihegve kapaszkodtam a meredélyre” – ez okvetlenül több, mint egyszerű kirándulási emlék. A meredély bizonyára valami magas, a világ és a hétköznapok felé emelkedő szent célt, valami eseményt jelképez. A lihegve való kapaszkodás turisztikai képe minden bizonnyal azt a fáradságot, keserves kínlódást jelenti, amellyel a nagy célok elérése jár. Az áldozat jelképe. Az egész mondat együtt: rövid költői életrajz. Minden magasabbra vágyó ember önéletrajza.
A példák első pillanatra nem egészen találóak, mert hiszen nemcsak a költészetben, hanem a hétköznapi beszédben is lehet átvitt értelme a szavaknak. A népnyelv és mindennapunk közbeszéde is tele van szóképekkel. Az olvasónak azonban meg kell éreznie, hogy többről van itt szó, mint amivel a jelentéstan modern tudománya foglalkozik, s mint amit a metafora, metonimia vagy szinekdoché fogalma ölel fel. Itt a szavaknak kizárólag a versekben történő elváltozásáról van szó, s a folyamateredmény nem metafora, hanem – szimbólum.
Tóth Árpád egy leheletfinomságú kis versben arról ír, hogy eldobott egy égő gyufát, a gyufa belekapott a száraz mohába, szeretett volna nagy tüzet gyújtani, de aztán kifáradt, leült, kihűlt, és meghalt a moha szőnyegén. Itt már az első sor olvasásakor meg kell éreznünk, hogy a titkos értelemből szomorú önéletrajz zokog. Ha ezt tudjuk, csaknem minden szónak kitágult, jelképes értelme lesz.

(Folytatjuk)

http://magyarkaravan.hu/