Amikor a galambfalvi temetőben megfogtam Tigris urat és Tigrisné őnagyságát, arra gondoltam, hogy Kínában és Japánban évezredes sport a tücsöknevelés. S mivelhogy már volt egypár év tapasztalatom a zöld lomszöcskékkel és az imádkozó sáskákkal, arra gondoltam, ideje megismerkednem a tücsökszelídítéssel is.

A gondolatot tett követte, a tücsök házaspár két napig sötétzárkába került, majd a jól bevált recept szerint lekvárral, salátalevéllel és új tágas lakosztállyal kínáltam őket. Pár napig jól megvoltak, s már-már azon gondolkodtam, hogy japáni minta szerint kinevelek egy házőrző dinasztiát, ugyebár Japánban a tücsköket tartják a legjobb házőrzőnek, mert hát ezeket nem lehet hallal és rizzsel megvesztegetni, aztán ha jön a tolvaj, a tücskök a legkisebb moccanásra is abbahagyják a zenélést, a házigazda, aki eddig javában horkolt a tücsökmuzsikára, erre felriad, hogy biztosan idegen járkál a házban.

Nos hát így reménykedtem, mire beütött a krach. Az történt, hogy a tücsök-házastársak egyik éjszaka összevesztek, mire Tigrisné őnagysága a sötétben leharapta férjeura két lábát. Ezért reggel annak rendje és módja szerint el kellett választanom őket egymástól. A tücskökből kinevelt házőrzőbrigádomból nem lett semmi.

Tigris úr még pár napig sántikált ide-oda a teraszon, aztán eltűnt. Hangyáktól szétrágott és naptól megaszalt porhüvelyére csal hetekkel később bukkantam rá. Tigrisné asszony őnagysága pedig kapta-fogta magát és disszidált. Azóta se láttam.