Ha nem is a „semmi ágán ül szívem”, de a senki földjén a lelkem. Szabó Lőrincet és a vízipókot nem tudom átadni, ahogy a Tanút sem, ahogy az Indul a bakterház is csak nekem vicces.

Nem tudom azt az érzést megértetni, átéltetni senkivel, hogy mit jelentett életem első fekete FA szappana, az egyébként teljesen üres és fehér Skála áruházból, a fehérvári úti piac mellől.
Banán a pult alól, a jattért vásárolt ponty belsőség karácsony előtt az ismerős halárusnál, ahogy az is csak nekem mond valamit, ahogy a lábuknál összekötözött, verdeső csirkéket cipeltünk haza a vasúti töltés mentén, a virágzó mandulafák tavaszi, bárányfelhős árnyékában, aztán anyám levágta őket, sütött nekem hagymás vért, nagy szeletet szelt a kétkilós fehér kenyérből, vizet forralt, megkopasztotta szerencsétlen szárnyasokat, sosem feledem azt a szagot.

Mire megéheztem, jött a rántott csirke, petrezselymes, csíkos, vadmalacokra emlékeztető apró újkrumplikkal és fejes salátával, no meg az aranysárga húsleves az aprólékból. 

Az első cigi a gimi ősöreg fái alatt a nagyszünetben.
Az első Simson, aztán az első MTZ és Jawa, amin akkoriban fiatal lányok legfeljebb hátul utaztak, én magam vezettem őket. 

A történelemtanárom, aki talán az egyetlen Pedagógus volt az életemben, így, nagy betűvel. Rákos is lett természetesen, az élet akkor sem volt könnyű nálunk, meghalt hamar.

Csak én értem azt a fanyar és önpusztító humort, amelyben több a halálvágy, mint az életösztön és senki sem tudja Koreában, vajon Hrabal miért mondta, hogy Kelet-Európában nem érdemes kijózanodni, pedig milyen igaza volt…

Másrészt az életem felét, pont a felét, egy idegen kultúrában éltem, ami ma már legalább annyira az enyém, mint az, amiben születtem, illetve a szülőhazám egyre intenzívebb és torzabb változásának arányában tudom a magaménak még akkor is, ha itt, ahol most élek Német, Holland földön, felfedezni vélek valami halvány illatot a késői Kádár kor nyugalmából, legalábbis abból, ami nekem, mint gyereknek jutott belőle. 

Nem tudom megértetni senkivel sem a kedvenc dalaim, a filmeket, a könyveket, a sámán cetliket, a varázst, a tradicionális orvoslást, egy leírt betűben a tökéletes harmóniát, egy fekete kőrben a mindenséget, a hónapokig épített homok mandalákban azt, hogy a tanítás a tönkretételében rejlik, azt, hogy milyen az óceán sós szelében frissen fogott nyers halat enni csípős szósszal és hozzá egy korty rizspálinkát inni, a megfelelő szertartásosság keretében, mert anélkül pont olyan, mint a gulyás kalocsai édes-nemes nélkül, semmit sem ér.

Azt a fajta bölcsességet sem tudom átadni, amelyben az elmúlás, élet és halál körforgásának tisztelete olyan megkérdőjelezhetetlen alapvetés, mint itt Nyugaton a gravitáció.

Ti azt mondjátok,”Istenem, mit vétettem”.

Ők azt kérdezik, „mi rosszat tettem előző életemben”.

Még a nyelvek sem fordíthatóak le teljesen a másikra.

Furcsa érzés néha, meglehetősen magányos. Azt hiszem magányosnak születtem, talán ezért nem zavar.

Nincs konklúzió, nincs levonandó következtetés.

Csak ez van, ez a senkiföldje…

(8zerző következő írása pénteken olvasható)

Eugenia Lee Budapesten született, Koreában és a német-holland határon él felváltva. Iparművészetet, buddhista filozófiát és pszichológiát tanult. Szerkesztő: Gergely Tamás

 

1. B.Tomos Hajnal:
   2017. május 31. 06:38

   Milyen találóan mondod: „még a nyelvek sem fordithatóak le teljesen a másikra „! Hát még a
   gondolkodásmód, a felfogások, értelmezések ?- kérdem én. De aki a Te alkotásaid mélységeit „fel tudja térképezni” magának, az rengeteg plusszra tehet szert, csodás világba nyer belátást.

2. Eugenia SLee:
   2017. május 31. 08:54

   Köszönöm szépen, véleményed több, mint megtisztelő.

Név (kötelező megadni)

E-mail (nem lesz nyilvános) (kötelező megadni)

Weboldal

Δ