5.

Kézügybe esik a vád, hogy persze könnyű így okoskodni, az egész nem egyéb, mint amit egyszerűen „belemagyarázásnak” szoktak nevezni. A költemény ezek szerint olyan rejtvény, melyet úgy fejthetünk meg, ahogy akarunk. Ez nem igaz. Az igazi műélvező nem magyaráz bele semmit a versbe, hanem „kitalálja”, amit a költő mondani akart. A költő célja, hogy megértesse magát, az olvasó célja, hogy megértse a költőt. S a költő szavain keresztül élvezettel szemlélje az élettitkok egy-egy megvillanó sugarát. Akkor mire való az érzelem jelképi elburkolása? Mert éppen ennek a buroknak a lehámozásában, a szavak mélyén és mondatok mögött csillogó értelem megtalálásában rejlik a műélvezet. A szavaknak a hétköznapi értelmétől való felelőtlen elkalandozása ad – a lüktetés és rímek zenénéjével együtt – különös varázst, feszítő izgalmat, bűvös élményjelleget a versolvasásának. A lírai költeményt csak nagyon kis részben kell az eszemmel megközelítenem. A főszerep a megérzésé. Hogyan „értsek meg” egy hangulatot, mely sokszor megfogalmazhatatlanabb, mint a félig elfelejtett álom, az imbolygó füst, vagy a vizek fölött reszkető pára.

6.

Nem ismerem mások írói műhelytitkait. Engedelmet kérek tehát az olvasótól, hogy – az elmondottak teljesebb érthetősége kedvéért, mindegy elmefuttatásom betetőzéséül – szerénytelenül saját műhelytitkomat árulom el.
A minap borúlátó hangulatban ültem le verset írni. Pontosan tudtam, mi az, amit írni akarok. S amit egyébként sohasem szoktam, előre lejegyeztem a témát, egyszerű prózában, így:
Az én beszédem, költői hangom nem harsona, nem is zengő kürt, csak síró síp dala. Életem hanyatlóban van már, mint az alkonyi nap.
Szerettem volna egyszerű paraszt, igénytelen szürke ember lenni, de az Isten nem úgy akarta: valami nagyobb cél keresésére küldött. A jóság örök vágya él bennem. Vajon mi lesz a sorsom?
Rosszulesik örökké vágyakozni, de a vágytalan közönyösség talán éppoly rossz. Hanyatlik életem napja, életem síphangja zokog.
Nemsokára eljön a fekete, a süket halál. Nem gyűjtöttem sem anyagi,sem lelki javakat.
Életemet eltékozoltam. Aztán megírtam a kis vershangulatot. Címe: Naplemente. Így hangzik:

Mi ez a furcsa, vézna sípszó?
Ez a selyemlágy, kék zene?
A nap, a nap, a zuhanó naplemente
Mintha aranyat vérezne.

Völgyet szerettem, hegyre másztam,
Kérte, hogy isteni kegyek
mossanak bússá és szelíddé.
Vajon most már hova megyek?
Fáj az éhség s a jóllakottság,
mar az ital, a szomja csíp.
Zokog a nap, a lebukó nap,
zokog az a távoli síp.

Milyen sötét lesz! Fülelő csend.
Lassan felmutatom eres
két kezemet a csillagoknak:
Nézzétek meg: Üres.

Nem tudom, van-e valaki, aki ezt „nem érti” ? Lehet-e a költeményből egyebet kiolvasni, mint amit a prózában papírra vetett téma mond?
A költő elbújik néha, mint a gyermek, és várja, hogy megkeressék.

7.

Hogyan kell verset olvasni?
Igyekeztem megközelítően kifejezni, amit ezzel kapcsolatban érzek és vallok. Persze az igazi műélvezetre senkit sem lehet megtanítani. Legfeljebb segíteni lehet annak, aki tanulni vágyik.
Wilde Oszkár írja: „Senkit sem lehet megtanítani arra, amit igazán érdemes tudni.”
Mindenki csak saját magát taníthatja meg.

(Megjelent a Keleti Újság 1937. évi 73. számában)

Forrás: Magyar Karaván

1. Nászta Katalin:
   2017. május 31. 12:56

   Milyen gazdagok azok az üres kezek!

Név (kötelező megadni)

E-mail (nem lesz nyilvános) (kötelező megadni)

Weboldal

Δ