Kisebb balesetünk volt aznap. Drifteltünk a lefagyott 6 sávos főúton, ahol éjjel, munkából hazamenet már nem volt senki. Velünk dolgozott aznap a kisebbik gyermekünk, a lányunk, aki ki akarta próbálni, milyen üveggel dolgozni.
A szokásos halétteremben ebédeltünk, aztán folyt a munka késő éjszakáig.

Jókedvűen indultunk el, észre sem vettük a könnyűszerkezetes csarnokba zárva, hogy kint szakadt a hó, míg mi ezer foknál is magasabb hőmérsékletre olvasztottunk néhány üvegdarabot, hogy aztán formát kapjanak a kalózok mesebeli műkezére emlékeztető kampó segítségével.

Koreában hideg a tél és gyakran csapadékos is, valamiért erről azonban nem szeret senki tudomást venni. Így aztán amilyen tiszták és hűtöttek az utak nyáron, úgy marad ott a hó, a jég télen. Kedvencem a lakóparkunk gondnoka volt, aki miután a gallyakból álló avar seprűvel nem boldogult, úgy gondolta eltávolítani a lenyomódott fél méteres havat, hogy teaforralóból forróvizet locsolt rá.

Kocsival indultunk haza, minden hófehér volt és csendes, a közvilágítás erős, a hó ragyogóan tiszta. A harminc emeletes apartman házakat ölelő parkok, tájfun ellen kikötözött lucfenyőin, vastagon halmozódott a csapadék.
Mámorító érzés volt, hogy az örökké nyüzsgő metropoliszban szinte csak mi voltunk az utcán.
Először csak egy kicsit csúsztattuk a farát az autónak, aztán még egy kicsit, aztán már egészen, végül megérkezett a fal, mi pedig nekimentünk.

Kicsit összetört az autó, de nekünk nem esett bajunk, nagyon nevetve szálltunk ki, jó buli volt még akkor is, ha az utolsó farolás egy picit erősebbre sikerült a kelleténél.

Hívtuk a biztosítót. Koreában úgy van, ha nincs személyi sérülés, sem pedig megegyezés hiánya ha két autó ütközik, akkor csak a biztosítót kell hívni, annak jön az embere és minden egyebet elrendez. Elszállíttatja a kocsit, rendezi a helyszínt, kitölti a papírokat, gyakorlatilag elvégzik az összes teendőt a tulajdonos helyett, ez benne van a biztosítás árában.

Ahogy a pótautó is, csak nem éjfél után.
Így tehát gyalogoltunk, ám délelőtt még nem volt mínusz tíz, igencsak fáztunk, taxi sem volt sehol, a hirtelen jött nagy hóban alig bírták a fuvarokat.
Végül egy taxitársaság diszpécsere megsajnált bennünket, kérte, hogy menjünk be egy megadott kávézóba, az nonstop nyitva van, ő pedig egy órán belül értünk küldi a taxit.

Gyalogos üzemmódba kapcsoltuk a GPS-t, megkerestük a kávézót és vártunk, egy, egy forró kakaó társaságában, amit Koreában aranyárban mérnek, lévén nem kimondottan őshonos ital.

Eltelt az óra, taxi nem jött. A gyerek már nagyon fáradt volt, a hó szakadatlanul ömlött.
Újabb telefon a taxitársaságnak, elnézést kérnek, még negyed óra és ott a taxi, de kimehetünk a szemben lévő éttermek elé, ott könnyebb neki megállni.

Ismét csak engedelmesen cselekedtünk, kifizettük a kakaót, és elindultunk a megjelölt utca irányába.
Mi már ott voltunk, a hideg is, a hó is, egy rakás hullarészeg koreai irodista is, akik napi 16 órát dolgoznak hatalmas nyomás alatt, nem járnak terápiára, ellenben rendszeresen leisszák magukat a sárga földig, így elmúlik a stressz, és olcsóbb is, mint a pszichiáter.

Tehát vártunk, de a gyerek ugye már akkor is nagyon magas volt és feltűnően szép, egyik másik, már nem igazán szomjas, nyakkendős, öltönyös irodista fiatalember pedig nem bírt magával.

Sétáltunk fel és alá, ők meg csodálták a lányunkat, kicsit kínos volt, de ez Korea, bántani nem fognak bennünket, azt tudtuk.

Egyszer csak elénk penderült egy kora este még vélhetőleg elegáns harminc körüli férfi, elkapta a férjem karját és botladozó nyelvvel mély meghajlás után azt mondta:
„Uram! Én tudnám önt apósomnak szólítani. Megengedi, hogy apósomnak szólítsam? Kérem!” Majd újra mélyen meghajolt, igaz, közben kapaszkodott a férjembe.

A gyerek az emancipáció jegyében, már mint, hogy bármennyire részeg is, de talán ha őt kérdezné, megsemmisítő pillantásokat lövellt a magasból a férfi felé, én egy cseppet megijedtem, hátha zokon veszi kedvesem gyermeke zaklatását, ám legnagyobb meglepetésemre roppant jót nevetett, tájékoztatta az öltönyt, hogy a lánya még 16 éves sincs csak magas, és, hogy menjen szépen a társaihoz, biztonságban jusson haza, biztosan nehéz napja volt.

A 16 éves kor hallatán emberünk bevetette a legmélyebb térdepelős meghajlást, ami csak szülőknek és nagyszülőknek jár, nekik is csak holdújévkor vagy házasodás esetén, számtalan bocsánatot kért, majd elkacsázott.

Nem szóltam, tetszett, hogy egy koreai még akkor is tiszteli a másikat, a kort le és fölfelé egyaránt, ha épp alig tud magáról.

Ám a gyerek nem hagyta annyiban.
– Apu! – mondta vacogva és dühösen. – Nem is verted meg!
A férjem nevetve. – Meg kellett volna vernem?
– Igen, kikezdett velem, egy, egy….kiskorúval!! – Nem találván jobb kifogást arra, hogy miért az apját kérte és nem őt.
– Ugyan kicsim, rendes gyerek az, csak most nagyon bátor, tudod, sokat ivott. – Így apu, mosolyogva.

Közben megérkezett a taxink, a nyakkendős mély hajlongások közepette nyitotta ki nekünk az ajtókat, majd az asztaltársaságával együtt még sokáig integettek utánunk.

A kocsink helyett reggel meghozták a pótautót, kicserélték a miénken a sérült lökhárítót, különösebb probléma nélkül megúsztuk a kalandot, de a lányom azóta is emlegeti a szerinte hímsoviniszta disznót, aki részegen az apjától kérte meg a kezét, anélkül, hogy vele ezt megvitatta volna előtte.

Évekkel később már persze értette és érti ma is, de énjének európai fele nem tudja és nem is akarja elfogadni, hogy ilyen még ma is megeshet Koreában.

(Szerző következő írása szerdán kerül fel a honlapra)

Eugenia Lee Budapesten született, Koreában és a német-holland határon él felváltva. Iparművészetet, buddhista filozófiát és pszichológiát tanult. Szerkesztő: Gergely Tamás

 

Név (kötelező megadni)

E-mail (nem lesz nyilvános) (kötelező megadni)

Weboldal

Δ