„Van egy irodalmi mű, egy tizennégy kötetes, hatalmas opus, melyet bízvást számíthatunk a legolvasottabb vagy legalábbis a legtöbbet forgatott könyvek közé, hiszen alig múlik el nap, hogy-irodalmárok, historikusok s mindannyian, akik a magyar múlt feltárásával foglalkozunk – kézbe ne vennők, abban a reményben, hogy munkánkhoz egy-egy adatot, dátumot kaphatunk tőle, mintegy baráti segítségként, s várakozásunkban nem is kell csalódnunk, mert ebben a csodálatos műben minden benne van, minden, ami – akár életrajzi, akár bibliográfiai adat – hasznos tudnivaló lehet mindazokról, akik Magyarországon valaha is írtak és publikáltak, bármit, regényt, honfoglalási eposzt, imakönyvet vagy csak gyorsírászati tanfüzetet.”

E szavakkal vezeti be Lukácsy Sándor Szinnyei József Magyar írók élete és munkái című monumentális művét, amely 1891-1914 között jelent meg. Lexikonában Szinnyei ekként ír magáról mint szerzőről: „Ferber Alajos komáromi szitásmester, kocsmáros és hídvámbérlő és Hikker Julianna fia, 1830-ban született; Komáromban, Pesten és Győrött járt iskolába; 1848-ban honvédnek jelentkezett, és harcolt az ostromlott komáromi várban; mielőtt tudományos pályára lépett, volt ügyvédsegéd és banktisztviselő; végül mint az Egyetemi Könyvtárnak, majd a Nemzeti Múzeum könyvtárának őre végzett igen eredményes munkát, egyebek közt az országos hírlapgyűjtemény megszervezésével.”

Természetesem, az életmű ennél jóval gazdagabb: lexikonán kívül még több mint harminc könyvéről tudunk, nem beszélve kisebb publikációinak garmadáról. Emellet még naplóírásra is futotta az idejéből, hogy több mint hatvan kéziratos kötetre rúgó naplót hagyjon az utókorra, amelyben kiváló elbeszélőnek bizonyul.Lukácsy szerint e feljegyzésekben Szinnyei „hiteles színekben és pompás íráskészséggel idézi fel gyermek-és ifjúkorának emlékeit (apja korai halála miatt tímár nagybátyjának házában), Jókaival közös szülővárosának életét, szokásait, a honvédvilág és a Bach-korszak személyes élményeit, könyvtárosmunkájának egy-egy érdekes epizódját. Jó olvasni ezeket az élvezetes lapokat, csak az a kár, nagy kár, hogy a közönség nem olvashatja őket, mert a könyvkiadás mindmáig nem fedezte föl, milyen irodalmi kincs lappang e ritka s már-már elrongyolódó kötetekben, valamint a napló kiadatlan kéziratlapjain.”

Komárom fénykorának a múlt század harmincas éveit tartom. Ekkor volt virágzásban nálunk az ipar és kereskedés; a gabonakereskedők nagy tölgyfahajói leúsztak a Dunán Zimonyig, szállították a gabonát és a híres komáromi tulipános ládákat, melyek nagy része Belgrádba vándorolt; az épületfakereskedés a Vág-Duna mentén a város széltében húzódott végig; a halászok még mindig fogtak óriási vizákat és szállították Pozsonyba, Nagyszombatba, sőt Bécsbe is; a vízimalomipar is kifejlődött, ezt tanúsították a híres fehércipósütő asszonyok, akik sorban ültek a piaci Dumcsa-ház előtt tutyijaikkal a fejükön; a superok [hajóácsok] nagyban dolgoztak; még gombkötő mester is nyolc volt a városban, igénybe vették mesterségöket a magyar ruhát viselők. A városnak szántóföldjei voltak a városon kívül, a mostani nádor-vonal helyén és a Vág-Dunán túl.
A borkereskedést is nagyban előmozdította a szomszéd almási és neszmélyi szőlők jó minőségű termése, a beszerzett borok legnagyobb mennyiségét a városban fogyasztották el, különösen a várbeli katonák, kik a rendes piaci vásárt is élénkítették.
A városi polgárok jóléte, gyarapodása eléggé kitüntethető azáltal is, hogy a belvárost kivéve, csaknem minden családnak volt házikertje s a Duna-szigeten gyümölcsöse. Igen sok család tartott tehenet, kocsit, lovakat. Midőn az 1837—38. nagy tél idején szánkázásra felhívó körív járt a házakhoz, háromszáznál többen csatlakoztak, és ilyenkor, ha a lovakon kétoldalt csörgőkkel, csengettyűvel borított lepel megcsördült és a kocsis ostora csattogott, fényes felvonulás képződött.
A polgárság és a nemes urak belélete a pazarlásig menő jólétet árult el. A Jókai Aranyemberének özvegye, Domonkos Jánosné, szép leányaival ekkor a Szombati utca végén lakott és nyílt házat tartott; naponként fényes estély volt a háznál, a megyei főurak, katonatisztek rendes vendégek voltak ott. Jókai is többször megemlékezik regényeiben ezen mulatságokról. A monda szerint az özvegy pincéjében harminckétezer palack tokaji bor volt. Annyi bizonyos, hogy ha valaki a városban gyengélkedett vagy lábadozó beteg volt, Domonkosné tokaji bora segítette ismét lábra. Nagynéném is nemegyszer küldött engem oda, kezembe adván az öt ezüstforintot, hogy hozzak egy üveggel abból a nektárból. A Domonkosné egyik lánya, Lídia, ifj. Pázmándy Dénes neje lett, a másik Zámoryné (a Jókai Tenger szemű hölgye), a harmadik Bossányiné.
A tímár-ház sem maradt a többi mögött, nénéim felváltva vezették a konyhát, asztalunk körül rendesen tizenketten ültünk, sokszor többen, ha véletlenül tizenhárman voltunk, egyik fiút félreültették, mert nagynéném igen babonás volt. A napi menü most bankettszámba menne.
Nagybátyám rendesen lejárt Pestre az augusztusi vásárra, hogy ott az általa nem készített finomabb szattyán, kordován és mindenféle piros, kék, sárga, zöld bőrkészletét bevásárolja, ugyanekkor szerezte be a ház téli szükségletét, szegedi szappant, ládákba rakott finomabb faggyúgyertyát, néhány száz görögdinnyét stb. Különösen mi fiúk epedve vártuk a vásárfiát, hintalovat és egyebet, mely hetekig késett, mert az összes bevásárolt tárgyakat egy nagy tölgyfahajóba rakatta, s úgy szállíttatta föl a Dunán. Ezt megelőzőleg, minthogy a bevásárláshoz nem vihette magával a néhány ezer forintot húszasokban, ezeket hetekig számlálgatta, rakosgatva hármasával sorba, mint a katonákat, a nagy tölgyfaasztalra, azután ötszáz forintonként harazacskóba helyezve lepecsételte. Mikor készen volt a szükséges összeg megszámlálásával, taligába rakta a pénzes zacskókat, és a tímárinassal a várba tolatta, adván neki egy nagy pénztárcát a százasok és ezresek számára, az én markomba pedig néhány húszast, hogy a beváltásnál, mikor a zacskókat mérlegelték (mert a pénzt nem számlálták meg), a kopás okozta hiányt pótolhassam. Az eljárás igen egyszerű és gyors volt, mert nagy protekciónk volt a várban a sűrű komaság révén..
De nemcsak az előkelő családok körében volt jólét, gazdagság és az ezzel járó mulatságok özöne, hanem a többi iparos és kereskedő polgárok házánál is. Úgyszólván keresték akkor a vendégeskedésre való alkalmat, mert az élelmi cikkek olcsósága, a kertészkedés és a háziállatoknak csaknem minden háznál bőséges tenyésztése mintegy kínálkozott arra, hogy abból a fölösleges részt vidám baráti körben költsék el. így történt aztán, hogy minden néven nevezendő családi ünnepet: a menyegzőt, mely rendesen három napig tartott, névnapot, disznótort, kukorica-fosztást, szüretet víg lakomával ülték meg. A cigányok nagy számban laktak mindig a város végén, aminthogy most is megvan telepük a cigánysoron. Ezek közül nem egy zenebanda került ki; szólt is a zene a sok kocsma csaknem mindegyikében naponként, kivált este és éjjel. De a polgárok nevenapját is tudták pontosan, ilyenkor korán reggel odaálltak a ház elé és zeneszóval ébresztették föl a családot, húzták pedig mindaddig, míg az illető honoráriumot meg nem kapták, aztán mentek a többi Jánosokhoz vagy Józsefekhez. Megtörtént az is, hogy két banda jött össze, ilyenkor csetepatéra került a dolog, és a működési tért az erősebb tartotta meg.

Jókai szobra szülővárosában

Sokan emlegetik a régi patriarchális életet, de már kevesen ismerik. Ez megvolt a tímár-háznál. Nagybátyámat ott mindenki tisztelte és úrnak nevezte, csak neje tegezte; mi fiúk szinte féltünk tőle és vasmarkától, de ha nevetni láttuk, akkor mi is nekibátorodtunk és vidámabbak lettünk; ő viszont mindenkit tegezett a háznál, még a legöregebb legényt is, pedig ennek nagy hatalma volt, ha mi fiúk rosszalkodtunk, meg is verhetett bennünket; gyakorolta is ezen műveletét, de leginkább az inasokon. Ezen első legényünket Stéger Mátyásnak hívták, de mi házbeliek csak Moclinak szólítottuk; ő tartott rendet a legénység közt, ha verekedés támadt, mely ezen Herkulesek közt néha véres is volt, ő ítélt első kézből; de aztán nagybátyám úgy intézte a dolgot, hogy meg sem kérdezte a verekedés okát és lefolyását, hanem a két verekedőnek kiadta a bérét, aztán mehetett. Ezen ítélet ellen nem volt föllebbezés. A legények, mint már említettem, velünk egy asztalnál ettek, nagy csizmájuk-, cserzett ruhájuk- és kötényükben az asztal végén ültek; fehér abrosz helyett náluk csak viaszosvászonnal terítettek, edényük, kupájuk cinkből volt, az evőeszközeiket magukkal hozták; az első legény után a házhozjövetelük szerint sorakoztak; azonban a vendégül jöttnek, ki többnyire szombaton délután állított be a Herbergből (tímárlegények szállóhelye) hozott kis cédulával, elsősége volt; ki aztán, ha nem volt munka, hétfőn reggel tovább vándorolt. Étkezés előtt és aztán halkan imádkoztak (legalább el kellett ezt hinnünk); evés közben pedig szótlanok voltak, csak ha nagybátyám, ki elnökölt az asztalnál, kérdezett tőlük valamit, akkor feleltek; a gyerekeknek szintén csak akkor volt a beszéd megengedve; azonban mi ezen szigorú szabályt gyakran áthágtuk, sőt feleseltünk is. Az asztalbontást mindig az első legény kezdte meg fölállva, aztán halk imádsággal és „Segen Gottes Herr” üdvözléssel (amit mi gyerekek „Szentgott”-nak hallottunk) katonai rendben távoztak. Nagynéném vallásos asszony volt, és a pénteki böjtöt nem engedte el; volt is ezért a legények közt halk morgás, de mi ezt nem vettük tudomásul, sőt a böjtös eledeleket szerettük is.
A sátoros ünnepeket szigorúan megtartottuk; húsvétkor sonkát, kalácsot, piros tojást a cselédség is kapott, és karácsony estéjén, ha rövid időre is, bejöttek a tímár legények az első szobába, és nagybátyám velük kártyázott kicsiben; ha nyert, szétosztotta köztük a pénzt. Aztán mentek mulatságukra a Herbergbe.
Az asztal fölötti társalgás magyarul folyt, csak ha a hírt vagy pletykát nem akarták az orrunkra kötni, fordították a beszédet németre. A legényekkel is németül beszéltek, mert több volt köztük a külföldi, és mert Mocli nem tanult meg magyarul soha, habár évtizedekig lakott a tímár-házban és ott halt meg.
A komáromi konyha, bő megfigyelésem után mondhatom, első volt az országban; nem mintha ezt csak a tímár-háznál tapasztaltam volna, s mely talán csak a jólétnek róható fel; mert bizony a szomszédok, a jó barátságban élő családok és kávénénikék a konyhaművészet titkait közölték egymással, és mi abban jó volt, követték is. A gyúrott tésztás ételeknél lúdzsírt használtak; később nehezemre is esett Nyitrán a vajjal vagy disznózsírral készült tésztás; a túró sem volt a mostani, a lágy túrót előbb zacskóba tették, és téglával lenyomtatott falemezek közt a napon szárították, azután reszelték, és a tésztán tejföllel leöntötték. Híres még most is Komáromban a molnár csusza. A szárnyast, nyulat szalonnával spékelték és sütötték nyárson, amit én is gyakran forgattam. Híresek voltak a komáromi lúdölő asszonyok is, kik nagy májra tömték vagy hizlalták a ludakat, azután kis teknőkben hozták a májat a házhoz; egy ily lúdmáj megsütve, ropogós héjjal egész tállal volt és pecsenye gyanánt szolgált, jóllakott vele a család, el se tudta egyszerre fogyasztani. A kolbász, hurka disznóöléskor a háznál készült. Van a komáromi konyhának néhány specialitása is, ilyen a dödölle, túróval vagy mákkal, hogy ezt csak Komáromban az ottani lisztből tudják jól készíteni, tanúsítja az is, hogy néném (Beöthyné) csak az onnét hozott lisztből tudott jó dödöllét főzni; ez aztán, mikor egyenként a tálba rakták, reszketett a finomságtól. Felső Csallóközben ettem ugyan ahhoz hasonló eledelt, amit gancinak neveztek, de az mégsem volt komáromi dödölle. A másik étel a kötés (csírázott búzalisztből és tepsiben megsütött pépszerű étel, ropogós széllel), ezt csak komáromi ember tudja élvezni. A kötés böjti eledel, és valószínűleg a rác (görögkeleti vallású) kereskedők hozhatták azt Komáromba, mert Magyarország déli részén a szerbeknél most is létezik. A komáromi halászlé pedig éppen felülmúlhatatlan, talán még a szegedi hasonlítható hozzá, másutt visszaélnek a nevével; ettem én halászlét, amelyben ponty, harcsa, kecsege nem is volt. Ki ismeri még az ecetes mézes lencselevest? Pedig ez is jó étel.
A szegényebb polgárság körében is megvoltak ezen ételnemek; mikor egyszer iskolába menet beszóltam a gombai soron Varga Józsi barátomhoz, kinek atyja csizmadia volt és ekkor jött haza a heti vásárról, éppen ebédnél ültek és mézes-mázos dödöllét ettek, megkínáltak; én bizony ettem belőle. A cigánypecsenyét pedig nemcsak a vásárokon sütötték tíz lacikonyhában, de mindennap a piacon is árulták, sőt sütötték azt a kocsmák ajtaja mellett is. Mikor aztán a garasos fehér cipót kettészelte a szegényember és a lacikonyhán cigánypecsenyére vágyakozott, cipójába tétette azt, ha kevesellette is, ott maradt a zsírja.
A mindent nivelláló civilizáció azonban megsemmisítette a patriarchális életet, tönkretette a magyar konyhát, és élünk a franciák által megszabott ételek szerint.

Következik: Lukácsy Sándor irodalmi ritkaságai (7): Nagy Károly – Pest ötven év múlva