Deák-Sárosi László: Megmutatja a saját erőd
Filip Tamás Saját erőd című verseskötetéről
Komor fekete(-fehér) könyvborító tekint az olvasóra. Faerőd tornya magaslik rajta. A szemlélő békaperspektívát kap a fotót nézvén. A torony fölött fehér égsáv, fölötte egy újabb égsáv, ami már fekete. A legfölső feketéből szakítja ki a tipográfia a szerző nevét – fehér betűkkel: Filip Tamás. A név alatt, szintén a fekete égben egy kisebb fehér sáv, de csak a könyv szélességének háromnegyed részében. Benne a cím fekete betűkkel: SAJÁT ERŐD.
Milyen ez a „saját erőd”? Nem elefántcsonttorony, az biztos. Fából készült, tehát természetes anyagú, de az acélnál, elefántcsontnál lágyabb, az időnek kevésbé ellenszegülő anyag. Ettől emberi a perspektívája. Nem az örökkévalóság ígéretével hiteget, csak belátható távlattal. A kevesebb több, hihetőbb, igazabb.
Az alsó perspektíva csak a kiinduló nézőpont, ahonnan van merre emelkedni. Ahogyan a feketéből is kiszakítja a fehéret a név, vagy a napsütötte sávnak megfelelő fehér téglalap a fekete égen. Az erődben nem az elmosódott tornyon van a hangsúly. Az csupán belenyúlik kissé az ég még világos rétegébe, és sötét. Lehet, hogy a szerző és az olvasó is kívül van még az erődön, vagy mindketten belül találhatóak. Bennem mint olvasóban ez az alapérzés fogalmazódott meg. Nem is annyira a kint-bent ellentéte artikulálódik, hanem a lent-fönté. A torony életlen, távoli; a fókuszban a nyesett fákkal tűzdelt védfal látható. Sündisznótüskés ez a „saját erőd”, de csak első látásra.
Azért időztem el kissé a borító vizuális jelentésének ízlelgetésén, mert ez kiváló képi metafora Filip Tamás verseinek világáról. A költő látszólag befele fordul egy saját erődítménybe, aztán a jelentésrétegek felfejtése után megtörténik a ki- és fölülemelkedés. A befele fordulás eleve sem azt jelenti, hogy a költő nem élne a jelenben. Épp ellenkezőleg, nagyon pontosan megfigyeli a környezetét, átérzi rezdüléseit, vele együtt lélegzik. Kapcsolatot ápol a többi emberrel, képzeletben még halott barátjával is, követi a közélet, a bulvár és a mindennapi élet eseményeit. Csak az indulatokat tartja az erődön belül, és ez neked, olvasónak is erőd.
Ugyan a költő, a versek mesélője eljátszik a gondolattal, hogy szabadjára engedi az indulatait, például rákiabál a kéregetőre (Hazafelé, 46.), de aztán felismeri az alap-attitűdjét: „csak gondolatban írok dühödt levelet” (Alany és állítmányok, 42.) Annyit szidták már az elfojtást, pedig az indulatok csapdába ejtésének vagy még inkább megszelídítésének is megvan a maga poétikája. Azt is fel kell ismerni, mire nincs gyógyír: „A vérző sebekre nincs élettapasz-” (Esemény után, 75.) Lehet, hogy csak a tapasztalat második fele, a „-talat” kellett volna hozzá. Az viszont megírható. Vagy alkalomadtán beismerheti az elmélkedő a másik emberrel kapcsolatban, hogy „nem segíthetek neki” (például valamiért a buszmegállóban várokozó öregasszonynak) (Hol volt, hol nem, 16.) Ám ez nem jelent részvétlenséget, mert mindig van valamilyen ötlet a remény megragadására.
Ha a szó nem segít, akkor talán „Egy javasasszony kéne, hozná gyógyító / főzeteit…” (Átló, három szereplővel, 84.) A költő néha szelíden panaszkodik: „a rejtett ikonokat keresem, és / nem találom.” (Három talált vers / Mégse, 71.) A „mégse” azonban valahogy mindig átfordul a „mégis”-be, hiszen a vers ígéret az empatikus kapcsolatfelvételre: „a jó vers nyílt levél, // csak a címzettje ismeretlen” (Az olvasásról, 81.) Az ismeretlen címzettből a közös hullámhossz felismerésével ismerős lesz: „igen, a költészet mámor, de még az ingyenkonyha is kínálhat kulináris élvezeteket, és lehet értelme föladni egy elkésett fellebbezést, ami már semmin és senkin nem segít.” (Az emberi rejtvény érdekel bennük… 66.) Hiába tagadja a szöveg, a felismerés, a vers mindig segítség. Azért erős Filip Tamás költészete, mert a negatív érzéseket (például a lemondást) a szavak első, denotatív jelentése ellenére át tudja fordítani pozitívvá, reménykedővé és reménykeltővé.
Igazán nehéz megmondani, hogyan, minek hatására történik meg ez az ellentétébe átforduló, pozitív átlényegülés, talán a belső erődben folyó harcoknak köszönhetően. Valamint a stílusból adódóan, ami a nem önmutogató, szinte észrevétlen eszköztárral megszólaló versbeszéd, és ami gyakorlatilag eggyé válik a hangulattal. A patikamérlegen kimért hangulattal. Kellő távolságot tartva a negatív jelenségektől, a számítógép és az internet ricsajától kezdve a zajos, bulvárhírekbe kerülő jelenségekig és a fenyegetettségig: „Lehet, hogy él mindenkiben egy / iwiwen csámcsogó titkosügynök, / meg egy beépített áruló” (Tolongás, 80.).
Ha „A hírbozót zörög” (Két szoba, 15.), rávillannak az üres terektől való félelem konkretizálódó villogói (A horror vakui, 17.); és a költő, vele az olvasó megretten attól, hogy „észrevesz egy arcokból / álló hatalmas arc-plakát, egy / multi is születésnapot ünnepel, / rabosít magának, már csak a / bőrömbe ültetett chip hiányzik -” (Az időről (1), 85.) A szöveggé érlelt feloldó hangulatokban azokban megvan az ellenszer, a lassulás, monitorokban gyorsuló részecskék eljárásának az ellentéte – például egy képversben (Lassulás, 18.)
Filip Tamás versei egyenletesek. A rendkívül sokféle hatásra egyazon hangulattal és életfilozófiával válaszolnak. Ezt teszi az ő stílusát, a tartalmi tényezőkön keresztül változatossá. Van a gyűjteményben négy kisebb ciklus, rövidebb, összefüggő versekkel, variációkkal. Mégis, mintha az egész kötet lenne egyetlen nagyon (élet)ciklus. Antológiadarabok az egysorosai is: „halott kés. Életlen” (Morzsák és kavicsok / Egysoros, 36.); „Homlokóra.” (Morzsák és kavicsok / Mélyülő ráncok, 37.)
A félelem már tapasztalat: „A torkokba visszafújják a hangot” (Szabadtéri előadás, 26.) Ez a kiszolgáltatott állapot azonban egy spirituális szinten könnyen átfordul, hiszen az egyén mindig tud kérdezni, visszakérdezni: „Egy kitölthetetlen kérdőív, megint… A különbség csak annyi, / hogy most te kérdezel” (Toll, papír, 33.) A versek gondolkodója a győzelem célravezető voltát is megkérdőjelezi, hiszen: „minden / kétvállas győzelem egyúttal kétvállas / vereség is” (Vonat, 34.) Az csupán nézőpont kérdése, hogy a történetet győzelemként vagy vereségként mesélik el.
A bűn is eleve megkérőjeleztetik, hiszen az lehet, hogy nem is magában az emberben van, hanem Teremtő tervében: „nincs másik Káin, / csak az az egy, akit gyilkosnak teremtett a Fennvaló.” (Az Ábel-ügyről; Kemény Istvánnak, 54.)
Az lehet a legrosszabb, ha nem találjuk meg a disszonancia forrását, ha „hullnak a morzsák / maguk alá temetve a helyszínt”? (Morzsák és kavicsok / Morzsák, 36.) Ilyenkor van szükség önvizsgálatra, hogy a költő kívülről nézze önmagát: „Parodizálom magam, / gyakorlom gesztusaim. / Néha már jobb vagyok, / mint az igazim.” (Morzsák és kavicsok / Én vagyok, 38.) Ilyenkor van szükség az akár hiábavaló, csupán képzeletben megvalósítható kapcsolatra a lehetetlennel, a túlvilággal: „Én megmutatnám, hogy újabban / miket írok, ő meg elmondaná, / mi van odaát, de a párbeszéd elmarad” (Kettős arckép, 45.)
Az írás őszintesége a fontos, mert lehet, hogy „Csapataink rosszul állnak” (Jön, 5.), de jól érzékeli a versek elbeszélője, hogy az embert igazán a hamis szövegek vezetik meg: „Zárójelek közt vezetnek el / az ellenséges tömegben” (A túlerővel szemben, 6.) Filip Tamás utal arra, hogy az is a bajok forrása lehet, ha nem jól (másképp?) ragadják meg a szavakat: „Ti más nyelven ejtitek foglyul / a vershez használatos szavakat” (Morzsák és kavicsok / Egy antológia ürügyén, 38.)
Ugyanakkor az önkritikának is hangot ad, nem kéri magának a tévedhetetlen ítész szerepét: „Életre kelnek tévedéseim” (Végszomj, 49.) Még mentegetőzik is: „Verseimben valótlanul állítottam – / lényegében mindent. / Elnézést kérek mindenkitől, / aki verseimben bízva / esetleg olyan lépésre szánta el magát, / amit a világ nem igazol vissza. / És elnézést kérek azoktól is, akiknek / túlzott csüggedést okoztam.” (Emléktúra / Helyreigazítás, 63.) Az olvasóban szinte észrevétlenül fogalmazódik meg az együttérző tiltakozás, hogy nem kellene elnézést kérnie, hiszen a szorongásban és a bizonytalanságban mindig van valami, ami az egyént a többiekhez köti. Például a betegnek is az infúzió kapcsolat, az élet lehetősége: „az infúzió köt a világhoz, / meg egy hang: 20 óra 20, súgja, / kívánj valamit -” (Az időről (2), 85.) Kívánok…
Pusztai Péter rajza
2010. november 29. 16:52
Az én hibám, hogy nem ismerem Filip Tamás verseit. De itt van ez a rövid, ragyogó könyvismertető. Kedvet kaptam tőle, hogy megkeressem Filip költeményeit. Köszönöm.
2010. november 29. 17:03
Én is azonnal megnéztem… a Gugli megtalálta. A spanyolnáthások már ismerik…