„Ne szeressétek a világot…” (1 János 2:15)

Én szeretem ezt a világot. Ahogy az Isten is. Annyira szerette, hogy a Fiát adta érte. Nála jobban nem is tudom szeretni. És féltem a világot saját makacs ellenszegülésétől, amivel távol tartja magát Istenétől.
Kinek sóhajtozzak? Isten úgyis mindent tud rólam. Ezt prófétái is ismerték, mégis sokszor sóhajtoztak, könyörögtek, imádkoztak, Istenhez beszéltek, alkudoztak, olyan kapcsolatuk volt, mint akik tudták, hogy valóságos személlyel van dolguk.
Jó bízni az Úrban. Megkönnyebbül tőle a lélek, és újra erőt nyer a következőkre. Jó bizonyságokat olvasni, hallani arról, ahogyan munkálkodik az életünkben. Végül is nekünk csak az számít, ahogyan viszonyulunk a problémáinkhoz. Mert akár elkeseredünk, akár kétségbeesünk, akár nehéz, elviselhetetlen, és szinte kilátástalanná válik egyik percről a másikra a sorsunk, ilyenkor sokkal közelebb érezzük magunkhoz az Urat. Ilyenkor tudjuk szívből rábízni az életünk, ugyanis mást nem tudunk tenni. Paradoxnak tűnik, de ilyenkor érezzük leginkább: az Ő tenyerében vagyunk. Meglágyul a szívünk, feladjuk minden emberi próbálkozásunkat, mert már mindent megpróbáltunk, és ennyire futotta. És akkor meglátjuk az Ő gondviselését. Megtapasztaljuk, és szívünkből hálát tudunk adni Neki.
Hálás vagyok a testvéreimért, akik messze vannak, és néha benéznek hozzám a neten. Őszintébb egy ilyen bizonyságtétel, amit nem zavar a személyesség, és nem vár el semmit, elismerést, hűhót, imafelajánlást, buzdítást, vigaszt, egyszerűen csak közöl valamit, ami megindítja a bensőm. Nem hittem volna, hogy a személytelenség ilyen szegmensében, mint az internet, ennyire közelivé tud válni egy-egy esemény, ennyire személyes bátorítást nyerhetek.