Talán egy fénykép ez az egész / Bányai Irén
„…El akarom mondani, milyen ez a világ”
Fehér liliommal állítottam be Bányai Irénhez. Meleg volt, mégis többször tüsszentettem az úton. Mikor Inci kinyitotta az ajtót és átvette a csokrot, elhúzta az orrát. Zavarba jöttem. Valamit nem jól csináltam? Talán mégsem kellett volna virágot vennem, úgy látszik vagányabb annál, hogysem ilyen gesztusokra igényt tartana. Aztán…
– Szénanáthás vagyok, s ez a virág a legirritálóbb – mondja kínosan mosolyogva.
Nagyot nevetek.
– Akkor jól elsült a kedveskedésem! Ráadásul én is egyfolytában tüsszentettem az úton, el nem tudtam képzelni, mitől. Ne haragudj. Tegyük ki az erkélyre.
Oda is kerül. Hamarosan mi is oda ülünk, ugyanis a konyhában a mama befőz, a szobában pedig nem lehet cigarettázni, s Inci a kávé mellé el-elszív egyet… Elnézem: stílusa egy kicsit máztalan, egy kicsit nyers. De őszintének tűnik. Keresetlen.
Emeleten vagyunk, alattunk magas fák lombja susogna, de nem rezdül a szellő sem.
– Mindig szavalgattam az iskolában – kezdi. – Luigi bácsi [Kőműves Nagy Lajos színész oktató] be-bejött meghallgatni bennünket. Tízedikes voltam, amikor megcsináltuk a Csongor és Tündét. Először angolra felvételiztem, mert a szüleim nem nagyon akartak színire engedni. Oda nem sikerült, mert értelmiségi családból származom s akkor ez rossz pontnak számított… A színire egyből bekerültem.
– Milyen volt a főiskola?
– Hangulatos, remek évfolyam voltunk. Most már nem is tudnám másként elképzelni az életem… Ide, Váradra kerültem. Innen mentünk Sepsire, onnan Temesvárra nyolc évig, azután jöttünk újból vissza.
– Miért hagy ott egy társulatot egy színész?
– Itt csodálatosan szép szerepeket játsztam. Az Amerikai Elektrát, A salemi boszorkányokban Mary Warren-t, többek közt. Csináltuk az irodalmi műsorokat is, állandóan tele voltam. Tudod, ez volt az a periódus, hogy ide nekem az oroszlánt is – mondja nevetve. – Aztán Dukász [Anna, színész-igazgató] elcsábított Sepsire. Lakást, szerepeket ígért. Három év Várad után – itt házasodtunk össze Laczóval, megpróbáltuk Szentgyörgyön is. Egy évet bírtunk ki. Mindketten alföldi éghajlatban éltünk, s nem tudtuk megszokni az ottani zord időt. Átmentünk Temesvárra. Aztán nyolc év után csak visszahúzott ide a váradi szívem. A szüleim is öregedtek, a lányom is iskolába készült.
– Nem sajnáltad otthagyni Temesvárt?
– Valami mindig ottmarad az emberből, ahol egyszer már volt… Nyolc év nem kevés. Barátok is maradtak ott. Ezek a helyváltoztatások csak annyiból voltak jók, hogy több rendezővel dolgozhattam, több módszert megismertem…
– Mit tanultál meg a legnehezebben ezen a pályán?
– Viselkedni. Most se tudok és soha nem is fogok tudni mindenhez jó képet vágni.
Ez így is van: lerí egész modorából.
– Milyen típusú színésznek érzed magad? Hogyan dolgozol?
– Drámai alkat lennék, de van egy kis vígjátéki vénám is… Ha megkapok egy szerepet és elolvasom, furcsamód vizuálisan látom magam előtt a figurát. Aztán, tudja a csoda, próba közben ösztönösen megszületnek az érzelmek… Rendkívül könnyen tanulok szöveget. A memóriám is vizuális, próbák kezdetén még az oldalszámra is emlékszem. A súgó zavar, nem tudok utána dolgozni. Vannak olyan szerepek is, amelyeket nem lehet az ösztönökre bízva kivárni, hanem meg kell komponálni. Nagyon szeretem az olyan rendezőt, aki képes megszabadítani a sablonjaimtól… Ilyen volt Colpacci.
– A férjeddel, Laczó Gusztávval megtárgyaltok szerepeket?
– Igen. Gyere már nézd meg, mondom, és fordítva.
– S nézeteltérések vannak?
– Néha egész komoly vitáink vannak. De mindig közös nevezőre jutunk.
– Mikor segít a rendező és mikor gátol?
– Általában egy idő után magadtól eljutsz egy bizonyos szintig. Ha a rendezőnek van koncepciója, továbbsegíthet onnan.
– És mikor nem segít?
– Akkor baj van, olyankor lesznek közepesek, csupán becsületes színvonalúak az előadások, ami kevés. Nem csak nekem kell jónak lennem, hanem az egész előadásnak. Ilyenkor hiányoznak az ötletek… Pedagógus is kell legyen a rendező, kísérletezzen, csak csináljon valamit!
– A rendezők megbeszélik veletek a darabot, a szerepet?
– Igen. Nem konkrétan, de az ember tud belőle következtetni, inspirálódni, sejtetnek valamit, sugall a rendező valamit… aztán leáll az egész és sehol semmi, csak a nagy…
– Bizonytalanság?
– Az – mondja megkönnyebbülten. Durvábban akart fogalmazni.
– Milyen a jó partner?
– Mindig visszaadja a labdát, emel, segít, biztos lehetsz abban, hogy elmondja a szöveget. Azt szeretem, aki mindig ugyanazt csinálja, nem talál ki újakat, újabb játékokat. Egyszer-kétszer még hagyján, de sokszor még csak nem is jó, amit kitalál…
– Fejlődhet egy alakítás előadások folyamán?
– A drámánál érzékenyebb, vígjátéknál könnyedébb leszel. Nem csinálok mást, de jöhetnek újabb színek, árnyalatok.
– A színészrendezőről mi a véleményed?
– Szeretek velük dolgozni, már csak azért is, mert közelebb állnak hozzám, nem beszélnek rendezői „magaslatról”, sokszor jobban megértenek, tudják, mire van szükséged… A férjem, Guszti rendezte Babits Jónás könyvét. Gyönyörű volt. Részt vettünk a rövidszínház fesztiválon is, a Familia díját kaptuk. Két-három előadás után a kutya sem törődött vele… Bábosokkal, bábokkal csináltuk, nagyon szép, érdekes műsor volt.
– Régóta foglalkoztok ilyesmivel?
– Mióta idekerültünk, hatvanhéttől. Az első címe Tavasztól tavaszig volt… Guszti végezte mindig a válogatást, és ő is rendezte. A Matca-val, amit Édesanyám címmel szintén Guszti rendezett, ketten csináltuk meg, vitatkozva, veszekedve otthon a szerepemen, amivel aztán meg is nyertem a Sepsiszentgyörgyi kollokvium legjobb női alakításának díját 1978-ban. A Jövőre veled ugyanitt-et is ketten dolgoztuk ki, a színház készen kapta tőlünk… Hiányzik egy stúdió. Ritka az a produkció, amit annyi ideig lehet játszani, mint egy repertoár-darabot. Eddig mindig olyan műsorokat csináltunk, ami erkölcsi siker volt, díjakat kaptunk érte, de a közönségnek nem kellett. A Jövőre veled közönségsiker. Erre azt mondták, minek kell két ilyen komoly embernek ilyesmivel foglalkozni? Mert szükséged van rá – tör ki belőle hevesen, – mert a színház az életed, önmegvalósításra van szükséged, s a színházban nem mindig azt kapod, amit szeretnél. Ez egy másfajta, aprólékosabb munka. Jobb. Ha nem gyakorlod állandóan a „mesterséged” megette a fene az egészet.
– Hogyan viszonyul a színész és a kritikus a színházhoz? Ugyanazt a színházat látják, vagy mást? Mi a különbség?
– Sokszor úgy érzed, kiadod a lelked, a szíved s a kritikus letol a sárga földig. Majd könnyedén megcsinálsz egy szerepet, csak úgy, és óriási sikered van… Nem kell ledorongolni a színészt! Legalább annyit becsüljenek benne, hogy a lelkét is kiteszi… Játsztam Sepsin a Rekviem egy apácáért- ban egy néger dajkát, amiről azt írta Szőcs István, hogy ilyen és olyan nagy színésznő vagyok, s ha többet semmit nem lát tőlem, akkor is nagy színésznőnek tart. Azóta meg mindig letolt. Például a Stelláról a következőket írta: „Nem láttam a váradi előadást, de nem is akarom megnézni, mert nem értek egyet a szereposztással, de különben is úgy hallom, hogy gyenge az előadás.” Hogy mer olyasmiről írni, amit nem látott? És mi ő? Rendező? És ez még meg is jelenik az Előre című lapban!
– Melyik más művészet társul a legszívesebben a színházhoz, nálad? Melyik segít?
– A képzőművészet inkább. A zene is. Egy jól megválasztott zenei aláfestés nagyon tud segíteni. Azért játszom, mert el akarom mondani, milyen ez a világ, milyen az az ember, akit játszom. Azt hiszem, nincs is ezen a pályán olyan, akinek ne lenne mondanivalója a világ számára.
– Alkotóművész, vagy csak interpretátor a színész?
– Alkotóművész. Megalkotja a szerepet: mindig új figurát, ahogy a festő lefest egy arcot…
– De hát a szöveg adott… Alkatilag ahhoz kell azonosuljak hangban, testtartásban, mozgásban, játékban, ritmusban, a maszk külön szám megint hozzá… Bele kell bújni a bőrébe, egy más szerep mást kér, hát nem?
– Csak sajnos ebből semmi sem marad pár rossz kritikán kívül.
– Miért csinálja mégis az ember?
– Mert ezt a kényszert érzem. Talán nem kellene ekkora „bedobással” csinálni. Van, aki könnyebben „átvészeli”…
– Hogyan lehetne meghatározni a közönséggel való kapcsolatot előadás közben?
– Az csodálatos. Amikor érzed, érzi az ember, szinte süt, ahogy fogod őket, átsugárzik rád…, a halálos csönd egy-egy jelenet után, vagy elfelejted a hideget, ahogy felharsan az első nevetés vagy taps. A fáradtságról is megfeledkezel. A színész egyetlen öröme a taps. Jólesik, ha megszólítgatnak az utcán. „Jaj, művésznő drága, láttam a múltkor”, vagy a tejsorban reggel hatkor megbök valaki: „Akármilyen álmos a művésznő, már másodszor látom a Jövőre veled ugyanitt-et”.
– Miként jellemzi az alkotói módszer a színészt?
– Egyszer a felkészülés… Lehet „zseni”, aki állandóan tud súgó után dolgozni. Azt mondják, ösztönös zsenik vannak. Lehet. De azért zavar, ha az ösztönös zseninél hallom a súgót. Én munkás-színész vagyok. Van, aki bejön és elmondja, olyan alkatilag, mint a szerep. Van, akinek meg kell kínlódnia a szerepért. Fontos a fegyelem. Nem tudom más színházaknál hogy van, de itt volt egy periódus, hogy két órát próbáltunk és kész. Egy próbának négy-öt órát kellene tartania, nem kell az időhúzás legyen, ki kell hozni a darabot, de dolgozzunk is, ne csapjuk össze két órás próbákkal. Jellemző a színészi munkára is, ki mennyire fegyelmezett. Van, aki csak a bemutatón tudja elmondani a szöveget, s még akkor sem biztos a dolgában.
– Mit vársz el a partnertől munka közben?
– Mindig azért volt baj, mert túl őszinte voltam s meg szoktam kérni a partnert, hogy így vagy úgy csináljon valamit. De ha a partnert idegesíti, vagy neki nem jó, megmondhatná, ennyit elvárnék tőle. Valahogy nem figyelünk eléggé egymásra. Ritka az olyan partner, akivel sértődés nélkül meg lehet beszélni dolgokat.
– Te a gondjaidat meg szoktad osztani másokkal a színházban?
– Ritkán.
– Mennyire intellektuális ez a pálya?
– Szerintem az. Sok olyan vélemény is van, hogy nem kell olvasni.
– Hogyhogy?
– Hát a zseninek például nem kell, mert minek, ő már úgyis zseni. Én rengeteget olvasok, színházi könyveket is, szépirodalmat. Nem tudom elképzelni az életem olvasás nélkül.
– Változik-e a színész színházszemlélete, ha más színházhoz kerül valaki?
– Viszi magával a korábbit. Fiatalon mindenki úgy indul, hogy meg akarja váltani a világot, aztán egy bizonyos idő után rájössz, hogy nem lehet, s inkább magadnak formálod át a világot, valahogy beilleszkedsz, de meglehetnek benne, ha romokban is, világmegváltó eszményeid…
– Mit gondolsz, mindenki másnak képzeli az igazi színházat?
– Nem lehet mindenkinek a kedvére tenni. Itt örök széthúzás és véleménykülönbség van. Ilyen a színház.
– Egészségesen működik-e a színházi intézmény?
– Attól kezdve, hogy a díszletmunkást, akit az utcáról hoznak be, a színésznek kell megtanítania a színházi munkára, neki kell kontrollálnia a díszleteket, kellékeket, stb – a többi is hasonlóképpen működik. Mindenkinek tudnia kellene saját feladatát, kötelességét. Az adminisztrációnak is jól beolajozott gépezetnek kell lennie. A művészi munka csak ezután következik. De tele vagyunk örök és állandó akadályokkal, hogy ezt nem lehet, azt nem szabad… Abban sem lehetsz biztos, hogy pont abban a pillanatban ereszti le, hajlandó egyáltalán leereszteni azt a kötelet az a műszak. A repertoár sincs a színház erőihez alakítva, a rendező sem veszi figyelembe szereposztáskor, darabválasztáskor a művészi gárdát…
– Kerültél már színházi „skatulyába”?
– Egy időben én voltam a jó feleség, aki kávét vitt a férjnek. Nem tudom, miért, azt mondták rólam, hogy nem vagyok nőies nő. El kellett telnie egy jó időnek, amíg nőies nőket is játszhattam. A Tangó (Mrozek) volt az első. Ettől kezdve megmutathattam nőietlen nőiességemet… Sokszor mondták, hogy én bevásárolok, nem festem magam az utcán, hogy nem vagyok „színésznő”. De ahol család van, gyerek, ott a házimunkát is el kell végezni.
– Színészideálod volt?
– Lohinszky. Sajnos, nem volt tanárom a főiskolán. Sokat néztem, figyeltem az előadásait, sokat is beszélgettünk.
– Pedig közismerten tartózkodó típus. Nem nagyon elegyedik szóba.
– Egyszer, mint alsóévest, meghívtak a Különös házasságba a felső évfolyamra szerepelni.
– Másként dolgozik a román színész, mint a magyar?
– Nem hiszem. Colpacci mindenkiből ki tudja hozni a maximumot. Mikor a Tangóban lerendelkezte a harmadik felvonást, akkor jöttem rá, miért kéri azt, amit kért az elsőben. Annyira új volt, megdöbbentő, élményszámba ment. Jó rendezővel jó előadásra is képesek vagyunk. Ez az előadás a legjobb előadás díját nyerte el. Ki kellene használni az erőket, hívni kellene jó rendezőket. Haragot például. Az operett kultusz csak régebb volt jellemző erre a városra. A Macska a forró bádogtető-nek is szép sikere volt. A zenés műfaj elengedhetetlen, de hát a színház egyik feladata a szórakoztatás is. Örök életemben sajnálom, hogy nem tanultam meg énekelni, akkor még „bűn” volt számunkra az operett…
– A közönség színvonala?
– Változatos. A Colpacci rendezte Rettenetes Iván csodálatos volt például a román szekción. S csak hétszer ment! – háborog.
– Megtárgyaltátok ezt a színházban?
– Nekem van kivel megbeszélnem itthon.
Végigvezet a lakásban. A falakon rengeteg kép, a másik szobában hatalmas, irigylésre méltó gazdag könyvtár. Kölcsönadni nem szeret. Ragaszkodik a könyveihez.
Lejegyezte: Nászta Katalin
Pusztai Péter rajza