Kirándulásunk során mindössze két napot szánhattunk a tengerpartra. Az első napon fürdőztünk, leégtünk tűzpirosra, a másodikon végignéztük a látnivalókat, a kikötőt, a kaszinót, az akváriumokat, a delfináriumot, majd végigbuszoztunk a mamaiai strandon. Nem tartottunk attól, hogy valamelyik gyermek eltéved, abban az idényben annyi korondi árulta a portékáját ott, hogy lépten-nyomon a bódéikba botlottunk. Le is parkoltunk az egyik mellett, és végleges távozásunk előtt kétórás szabad tekergést hirdettünk: mehet ki-ki, amerre akar, de pontosan háromkor a busznál ismét találkozunk. A felnőtt hölgyek bevásárolni mentek, mi, férfi kísérők, inkább korondi atyánkfiaival elegyedtünk szóba egy üveg behűtött sör mellett; mert ilyen csak náluk volt az egész plázson. Hamar elrepült az a két óra, gyűlögettek a gyermekek, túravezetőnk máris kezdte olvasni a névsort. Mind megvoltak, egy kislány, Annuska kivételével. Jókedvű korondi árus vendéglátónk tréfásan meg is jegyezte: a tanár bácsik észre se veszik, hogy egy kislány hiányzik a csatából. De bizony észrevettük, és jaj de megijedtünk! Nosza, mozgósítani a nagyobbakat, a kísérőket, végigcserkészni azt a végtelennek tűnő sávot, tűz-víz, a sofőr dühös, indulnunk kell, előbb viszont azonnal meg kell találnunk Annuskát. Megmozgattuk az ott portékázó többi korondit, sőt a kalotaszegieket is, már háromnegyed óra eltelt, eredmény: semmi. Annuska úgy odalett, mint Mózsi bá a háborúban. Ekkor túravezetőnk végső elkeseredésében a vakációs rádióhoz fordult segítségért. Be is mondták azonnal, hogy keresünk egy ilyen és ilyen Annuskát, egy vézna, szőke, kék szemű negyedikes kislányt. Többször is bemondták, „Ánuska” mégsem került elő.
Kereső társammal elkámpicsorodva rogytunk le egy kis vendéglőcske székére, s kértünk egy-egy sört; nem bántuk, ha forralva adják is. Már fél méterre lógott ki a nyelvünk a sok loholástól. Na, ücsörgünk ott nagy szomorúan, mint a virrasztóban, s hát egyszer csak a kollega tátogatni kezd, mintha fulladozna. S mutogat valamerre. Odanézek, miféle újabb tengeri herkentyű lehet, hiszen láttunk már eleget belőlük ma. Odanézek, s hát uram istenem: a mi Annuskánk úgy ül ott egy, a miénkéhez hasonló fonott székben, mint egy kis bárónő. Előtte az asztalkán egy tasak szilva, azt eszegeti, mellette pohárban üdítő és egy szelet cukordinnye. S egy szelet torta is!
Felnézett és ránk mosolygott. Majd hanyag eleganciával fogyasztott tovább. Miközben a Régyió Vákansz folyton ismételgette, s benne már magyarul is, a tanító bácsi, hogy „Annuska, Annuska, hol vagy? Hová tűntél?!”
Ő itt volt, és jól érezte magát. Csodálkozó kék tekintetéből visszaköszönt a végtelen nyugalmú tenger.