Mindannyian tudjuk, hogy az ember nem szeret dolgozni. De amikor kénytelen nem dolgozni, akkor is bekövetkezhet az állapot, amit a népi bölcsesség így fejez ki: a kutya akkor vész meg, mikor a legjobban megy a dolga. Hát hogyne veszne meg a szegény tömbházlakó troglodita, akit hivatalosan foszt meg a piacgarázdálkodás átmeneti szakasza (ez a definiálhatatlan „éra”) attól az elemi jogától, hogy alaptermészetének megfelelően ne szeressen dolgozni, mégis legyen munkája, melyből fenntarthatja magát és kicsinyke nagy családját.
Ebből a jogi és lelki fosztottságból fakad aztán az, hogy ha az embernek semmi dolga nincs, akkor mindig kitalál valamit, de ezt már játéknak nevezi. Így keletkeznek a technika nagy vívmányai, a civilizáció nagy katasztrófáival csaknem egyidőben.
Homóék úgy töltötték a szilvesztert, mint a többi átlagbalek, összegyűltek valahol, sokat ettek, keveset ittak (mert ötvenen túl már mindenféle komplikáció lép fel), egy kicsit adomáztak, egy kicsit vitáztak, néztek volna szilveszteri vidámat a tévében, de felhőtlen mulatságukat teljesen beárnyékolta a szerencsevárás. Mert csakhamar kiderült: szinte mindenki küldött be kocsiszelvényt, és a ravasz tévések csak annyit jelentettek be, hogy valamikor hajnal tájban ejtik meg a húzást, ezzel pedig stresszben, illetve a saját csatornájuk műsorán tartották a jónépet, amely/aki valamilyen atavisztikus lelki derűnek köszönhetően végig hitt a csodában, holott számtalan csalódásából megtanulhatta volna, hogy a szerencse: az minimum vak. De béna is, és főleg hülye. Azonkívül pedig itt Erdélyben még piszkosul sovén is.
A szilveszter tehát nem hozott semmi újat, azon kívül, hogy más nyert autót, lakást, mifenét, és az erkélyt telelőtték a szembe-szomszédok mindenféle rakétával meg petárdával; na, és a délelőtti pergő doboláson kívül, mikor a medvetáncoltatók biztosították odalent a parkolóudvarban show-t. Homó arra gondolt, hogy lám, nemcsak a magyarok vetkőzték le ősi szokásaikat, nemcsak tőlük vették át azok jobb részét a romák, hanem immáron a románok helyett is ez a rohamosan feljövő utódnép végzi a szolgáltatást. Hirtelen elszégyellte magát, és ezt ismételgette: „Tiszteld a másságot, tiszteld a másságot.”
Nézegette a politikusokat, arra próbált összpontosítani, kiben mocorog már a diktátori lilaság. Umberto Ecotól tudta: a nevetés az egyetlen erő, amely képes a diktatúrák ellen harcolni. Amelyek mindig azzal kezdik, hogy betiltják a humort.
Homó valami furcsát tapasztalt. A közéleti emberek erőltetik ugyan a humort, de nem tudnak igazán, szívből kacagni. A helyi és a fővárosi humoros műsorokon pedig valahogy nem igazán lehet nevetni. Egyik-másik poén mégis ült; olyankor Homó hangosan felkacagott, amiből a potenciálisan lopakodó tolvajok megsejdíthessék: itthon vagyunk, vannak itthon, nix betörés; ha nem hiszitek, ugatunk is mindjárt.
Akik nem tudnak nevetni, azokból lesznek a diktátorok, legalábbis lélekben, még ha a többiek nem tudnak is erről, idézte ismét Eco-t; s figyelte az államelnökök arcát. Az egyik olyan bánatos volt, mint egy távoli halottlátó, a másiknak ragyogott a szeme, mintha éppen most vett volna be egy korty királyleánykát kedvcsinálóul, lelkierő végett.
Homó elbizonytalanodott. Amott Operettlandból komoly ország lesz, gondolta, itt, ebből meg Disneyland mintájára „sajátosan nemzeti” Disznólangy. Meditált. Hogy itt voltaképpen sosem ért véget a paternalizmus, egyikből a másikba váltottunk, igaz, lecsúszólag, király után elvtársak adták a barackot a kobakunkra. Rendőrállami szocializációnk ma is lépten-nyomon mutatkozik.
Hát van önrendelkezésünk? A társadalmi és gazdasági struktúrák gyönyörrel töltenek el? És kié a hatalom, Istenem, kié, kié. Merthogy Te, Atyám, csak deklarált uralkodó vagy; mint a demokrácia.
Korrupt vagyok, korrupt, ismételgette Homó. Korrumpált a tavalyi hó.
Hová lett a hawaii tó.
A tévézést elunta, olvasni már fájt a szeme, aludni nem lehetett. A szomszédja fölötti kétszobásból megint csakúgy harsog a nyugatiság. Ha ez már az. A rádiókból árad a nyáladzó rityirotyi kommersz konzervmuzsika, melytől hirtelen nehézvíz fakad a vörös bolygón.
Éjféli egy. Homónak zeng az agya. Szaddam Husszein-féle alakok nagy kalapácsokkal verik a dobhártyáját, amely hatalmas színházi gongként kong, mint esős időben, sűrű ködben a vártemplom nagyharangja.
Azelőtt egy rendőr lakott ott, a nyolcadikon, de jobb lakáshoz jutva elpályázván ismeretlenek jöttek a helyébe. Az előre léphető rendőrök elköltöznek innen. Persze mindig marad néhány, egyikőjük éppen Homó alatt él. Másfél mázsás, raktáros kinézetelű Piedone…Haj-haj, egyszer-kétszer eláztatták őket, bizony a saját hibájukból. Emiatt Homó lehetőleg kerülte ezt a rendőrt, ami könnyű volt, mert szinte sohasem tartózkodott odahaza. A másik rendőr a raktáros kinézetelű alatti, nyugalomba vonult ezredes, most éppen jogász. Igen szelíd, sosem lehet szavát hallani, a taxisok behunyt szemmel is megtalálják a címét. Ennyi s még több rendőrrel társasban azt hinné az ember, tökéletesen hangszigetelt a tömbházbeli blokkélet. Hát nem az.
Fél három órakor a szomszédasszony kiveri a hisztit. Az ő idegei a leggyengébbek, már a második munkahelyéről bocsátják el („diszponibilizálják”), most pedig valami rángatózó, padlódöngölő fiatalok buliznak, s éppen a feje fölött. Az ifjú, akinek otthona a kétszobás: ösmeretlen. A rohamosan szegényedő családok kótyavetyélt lakásaiba efféle újgazdák érkeznek. Nagy privát posztkommunista honfoglalás. A szépreményű legény még diák, maturandus talán, anyukája mediterrán tájon talált új férjet, előtte még megvásárolta ezt a csemetének, Itáliából nevelgeti, telefonon. A srácot ritkán látni, a suliban sem mindennapos vendég.
Homó szedett ki egyszer vagy hét-nyolc csórót az elakadt liftből, ilyen jóltáplált nyírott fejű ifjoncokat, akik holdvilágosan belevigyorogtak a képébe, épp csak meg nem pöködték, hogy ptü-ptü, be rusnya vénemberger, mikor azt próbálta bevinni a tudatalattijukba, hogy a négyszemélyes lift mégsem kamion.
A szomszédasszony üvöltözése kitöltöti az egész lépcsőházat (10 emelet, 42 lakás). Azt lehetne gondolni: nagy zrí lesz, kitódulnak a nyolcadikon lakó szomszédok, és ha tettleg nem is, de elméletice kihajigálják onnan az álomrontó, szemérmetlen és pimasz hőbörgbandát.
Nem így történt. Csak a szomszédasszony egyetemista nagyfia veszekedett még egy kicsit velük; a zenét némileg halkították, ellenben még csekély másfél órán át topogtak, dobogtattak, ráncigálták a bútorokat, bizonyára takarítottak, közben flakon-höngörgető, üresüveg-pörgető bajnokságot celebráltak.
Nem lett zrí, mint ahogy sosem lesz itt zrí, gondolta gyáván Homó. Kerüljük az erős érzelmeket, megalkuszunk a keserűséggel, a szellemi és fizikai munka során jelentkező frusztrációval és bizonyos undorító dolgokkal is, viszolygunk az obszcenitástól, a trágár dolgoktól; ám elsőrendű kukkolókként pompásan élvezzük a sikamlós vicceket és a bulváros mindenféléket.
Nem szól senki, ha mindenféle ünnepi koldulgató „köszöntő” idegen tökmagozik, szotyolázik a liftben. Köpködnek és behúgyoznak. Lángra lobbantják a szemétleöntőt. (Ingyenes füstölés.)
A háziasszonyok közül nem egy a konyhaablakból rázza az ebédlőabrosz morzsáit az alsókra, Homóékra is. Ha sátoros ünnepek előtt végre szőnyeget mos, az erkélyről csepegteti tele a fél világot, vagy a lépcsőházi karfára teregetve varázsol esőt. Ünnepek előtt mindennapos a bejárat és a lift közötti távon a pocsolya, jobb esetben csak hányás.
A társadalom stabilitásához, úgy látszik, szükség van az enyhe izgalomra, véli Donald D. Hebb.
Hát ég veled, 1998! (Homó végül Petőfit forgatja.) „Nem foglak oda írni tégedet, Hol boldog évim följegyezve vannak.” Eszébe jut a templomi áhítat, a betlehemes, a kénosi regősök. Egy határszéli temető kapcsán látta Gergely Ágnesnél: „Fehér falú imák alatt, Copfos pogány maradt a hit. (Kortárs, 1998/11.)
Bekapcsolja a rádiót, ingerszegény a világ újév kezdetén, hírszegény az adás. Itt-ott föld reng, itt-ott robbantanak, halnak, dúlnak iszonyatos hóviharok, zajlanak homoki autós ralik, van-e vajon víz a Marson. Imitt-amott sztrájkolnak, ettől-attól megy föl a cukor. Sebaj, van helyette horoszkóp, lesz valutánk bőven az új esztendőben.
Nehézvíz pedig (szó szerint) távolról sem a Marson, hanem a fejekben buzog. (Használat után tessék lehúzni!)
Homó a Mérleg jegyében született. Elalvás előtt, ima helyett is talán, ezt suttogja: bilánc, bilánc, bilánc.

(Ég veled, 1998!, Népújság, 1999. január 5., kedd)