(szeszélyes napló / 28)

„…Függőben vagyok, ne hagyjam-e itt ezt a drága Kőröst, minthogy meghíttak Szalontára, algymnasiumi tanárnak ugyan, de sokkal jobb fizetésre, mint itt van. Sajnálom, ha engem várva, talán egy vagy más útadat elhalasztád.
Szalontai fizetésem lenne 300 pfrt, 60 köböl kétszeres, 25 köböl aljgabona ( = árpa, tengeri vagy zab) halotti beírás (minden egyéb functio nélkül) egy 12,000 lélekkel bíró városban per 1 frt és mekszós-tól 30 kr. — mit divat megpótolni is; egy nyilas (hold) szőlő; fa a mennyi fölég, s egy szép új lakhely, 4 szobára. Igazán én nem tudom mit tegyek:

„Ne hagyjam-e ide Nagy Körösnek fényét,
Szalontán keresve az életnek kényét.”

Látod mily szépen tudok még verselni! (Arany János Tompa Mihálynak írott leveléből, 1854)

„Az irodalom, részemre, eddig sem volt fejős tehén, ezután még úgy sem lesz, a mint látszik, és így pusztán kevés ösztendei béremre kell szorítkoznom, az pedig nem elég a tisztességes elélhetésre. Az egész nyáron, úgy szólva, mit sem írtam: kedélyem meg van törve, se kedv, se erő! Megfizetnék, azt nem mondhatom, de ha a lélek nem hajt, a kenyérért dolgozni nem tudok. Beh igazad volt,’ midőn intettél, hogy siessek Toldival, mert mindig nehezebb lesz megírnom! Akkor ezt különös tanácsnak gondoltam: most értem bezzeg! Az a második rész aligha lesz valaha kész…
…A szalontai tanárságot nem fogadtam el, az állás bizonytalansága és Laczi miatt; az olyan zug-iskolákat nehezen fogja a kormány soká eltűrni, s Laczi mindenesetre jobban tanul itt. Mert noha egy magyar poétának polyhistornak, mindentudónak kell lennie, arra mégsem mertem vetni fejemet, hogy magam egyes egyedül egész algymnasiumot, négy osztályban s 96 órán hetenkint, mind azon tudományokra elkészítsek, melyeket szakrend szerint hat tanár szokott tanítani. így hát .maradtam — meddig? az az istenek térdén van; a jövő majd megmutatja.” (Arany János Tompa Mihálynak írott leveléből, 1854)

„Édes Jánoskám! Vettem leveledet, melyben írod, hogy nem jöttél cl; nem ám! Ezt írás nélkül is volt szerencsétlenségem tapasztalni. Nyolcz egész hétig minden este azzal feküdtem le, hogy holnap indulnom kell elődbe Miskolczra vagy Keszibe; de nem kellett indulnom: kifárasztá lelkemet a várakozás és csalatkozás. Bizonyosnak hivén jöttödet, egy-két jó emberemmel előre tudattam s némi készületeket tettünk kirándulásainkhoz, s ezek minden nap kérdezték, itt van-e már Arany? Ez igen boszantott. Sőt Patak vidékét, Zemplént, s a derék, maga nemében páratlan Szemere Miklóst is meg akar­ván veled ismertetni: írtam neki, ne menjen fürdőbe, hova szembaja miatt utasítva volt, ne menjen addig, míg nála meg nem fordulunk; s ő utánam halogatta menetelét, otthon maradt, s most épen a megvakulás küszöbén áll; nem mondom, ő sem mondja, hogy ha fürdőbe ment volna, szeme teljesen jobban volna, s mi vagyunk okai bajának; hanem az időt elvesztvén, gondolhatod, hogy bánja otthon maradását. Száz meg százfélekép fáj elmaradásod. Mindenesetre, édes barátom! bocsáss meg őszinte, nyers barátságomnak, de rosszul esik, hogy épen legjobb barátomon, rajtad kell megtanulnom azt: nem kell senki után igen esengeni!” (Tompa Mihály Arany Jánosnak írt leveléből, 1854)

„Vettem leveledet, oly órában, mikor azt jobb lett volna nem vennem; mert általa még inkább meggyőződtem arról, mit magam előtt is rejtegetek, hogy t. i. nem vagyok többé az, a ki voltam. Sokat elmondál benne, a mit én nem mertem magamnak megvallani, pedig érzem, hogy úgy van. Hanyatlani — feledtetni igen! ez van hátra. Testi és szellemi gyöngeség mind mélyebben sülyeszt — s a kárhozónak épen az a szerencsétlensége, hogy látja sülyedését, de nem bír eréllyel, magát az átok karjaiból kiküzdeni. Ne adja isten, de úgy lehet, jóslatod teljesülni fog s mi nem látjuk egymást többé. Nem azért, mintha remélném, hogy Szalontára visszavadúlok, — én oda sem vágyom többé — sehova! De vannak perczeim, mikor szeretnék elenyészni, megsemmisülni, csakhogy az öntudattól meneküljek. Gyulai szokta mondani: fáj az élet … nekem igazán fáj. A mi az elmaradt látogatást illeti: neked a te szempontodból teljes igazad van. Örülj, hogy nem vagy képes felfogni bajomat: boldog vagy! Te úgy veszed a dolgot, mint rendes állapotban történni kell: két jó barát szereti egymást; óhajtja látni s e vágynak nem öt-hat forint, de örvény és hullám sem akadály.
Igaz! De mikor az ember nem bír elegendő erélylyel magát 10—12 mértföldnyi úti’a elhatározni, procrastinál, és sem czéljáról lemondani, sem azt kivinni nem képes!
De mikor valaki, elsőrangú költő névvel bírván, ha verset akar írni, a tollfaragásig viheti, s ha van is egy-két gondolatja, szárnyaszegetten hull a földre, mielőtt neki a kellő formát megadhatná! Mikor ostromoltatva száz felől, s kínálva pénzzel, nem képes öt garast keresni! Mikor félévig, vagy tovább hagyja magának küldetni az ingyen lapokat, oly reményben, hogy „istene” egyszer majd csak sugall neki valamit, — az év telik s a lapok egymás után csak kimaradnak! Mikor az életpálya, melyen kenyerét keresi, rá nézve mind terhesebbnek tűnik fel, — mert nem azzal, hanem saját benső kínjaival küszködik! Mikor izgatottan, s kifáradtan családja körébe tér s enyhületre, vigaszra volna szüksége; s akkor sóhajokkal, az el nem élhetés miatti örökös aggodalmakkal kell találkoznia, melyek, bár némák, de annál gyötrőbbek!” (Arany János Tompa Mihálynak írott leveléből, 1854)

Az Aranykor Egykori Lovagja