Lassan illendő lenne éreznem.
 
itt lenne az ideje, hogy magam elé képzeljem a Lágymányosi hidat vagy a Petőfit, ha még egyáltalán úgy hívják őket, és a budai alsó rakpartot, amint a reptérről hazafele autózom.
 
Fáradtan, az időeltolódástól és a sok órányi repülőúttól nyúzottan, ám mindezért kárpótolván magam a Duna, és a Lánchíd látványával, az illattal, ami a folyó felől jön, ami se nem igazán kellemes, se nem kellemetlen, csupán az illat, mely elsőként vésődik belém, mikor szülőhazámba érek.
 
Anyám főztje, s ami soha többet nem vár már rám, apám meleg ölelése…
 
Talán szégyellnem kéne, talán másoknak kéne szégyenkeznie e miatt, de most, életemben először, nem érzek honvágyat, nem várom, hogy végre mehessek haza.
 
Eddig mindig másképp volt.
Akármilyen messzire, akármilyen hosszú időre is jöttem el Magyarországról, időről időre érezni véltem az otthon illatát, látni kívántam a várost melyben születtem, éltem.
 
Most csak idegenséget érzek.
Átkeresztelt utcákat és tereket, szomorú, haragos embereket, lepusztult, örömtelen országot látok lelki szemeim előtt.
 
Nem tartozom ide. Ez az ország már nem az én hazám.
 
Soha nem gondoltam, hogy kimondom, leírom ezt a mondatot.
Soha nem ereztem, hogy nem szeretnek hazamenni.
Soha nem voltam hűtlen…
Soha nem kopogtak meg szavak ily kegyetlenül a klaviatúrámon.
 
Ahol én felnőttem, ott nem volt a gazdagság és a szegénység között akkora szakadék, amekkora talán meg Thaiföldön vagy Indiában sincs.
Az ország, ahol születtem, sosem volt gazdag nagyhatalom.
Mindig is félig üres volt a pohár, mégis jutott idő meghallgatni az aktuális panaszáradatot.
Magyarország már csak ilyen, így könyveltem el.
De azért szép ország volt, jó emberekkel, sok emberséggel.
Barátokkal, vidéki rokonokkal, melegséggel.
 
Masírozó neonácik és rovásírásos település név táblák nélkül magyarnak éreztem magam.
 
Most csak egy idegen vagyok…
Mintha ellopták volna a hazámat.
Olyan emberek, akik nálam magyarabbnak vélik magukat, akik kizárólagos jogot formálnak a helyre ahol születtem, a nyelvre, amit a legjobban beszélek, a szimbólumokra, melyek valamikor büszkeséggel töltöttek el.
 Nnem az enyém mar a zászló, a kokárda.
Nem úgy szol a Himnusz és a Szózat sem ahogyan kéne.
 
Valami eltört a lelkemben.
Valaminek vége.
 
A szót, hogy nemzet, régóta nem használom.
Nem tehetek róla, hisz olyanok mocskolják be jelképeinket, anyanyelvemet, kik erre méltatlanok.
 
S ha ebbe bele is törődnek sokan, én nem teszem. Nem tehetem.
 
A barátaim elmentek ebből az országból, a rokonaim meghaltak.
 
A hazám egy nyomorult, beteg ember lázálmában vergődik, ám nincs erő, nincs kitartás az ellenálláshoz.
 
Szoros a póráz, enni kell, mit mondhatnék?
 
Nincs jogom ítélkezni.
 
Ám jogom van védeni a szeretteim, jogom van azt mondani:
ebben nem veszek részt.
 
Nyílt rasszizmus, antiszemitizmus idegengyűlölet, homofóbia.
Gyűlölködés, fásult beletörődés.
Felelem.
Diktatúra.
 
S az összefogás mindezek ellen?
 
Talán nyaral…
 
„S ha van még csekély erőm, az már a magamé csak…”
 
Nem tudok megváltoztatni senkit, nem jogom, nem tisztem.
Csak magam változhatom, s megválaszthatom kikkel, hogyan, hol élek.
Ennyire futja az erőmből, nem többre.
Ám úgy hiszem ez is jóval több, mint amit a legtöbben megtesznek önmagukért…
 
Egyszer valaki azt mondta nekem:
 
néhány évente újra és újra tedd fel magadnak a kérdést.
 
Ki vagy?
Honnan jöttél?
Hova tartozol?
 
S az évek múlásával, ahogyan válaszolsz ezekre az egyszerű kérdésekre, megérted magát az életet.
 
Így teszek, s a válaszok megváltoznak, a fontos dolgok mások lesznek.
 
Mit tehetnék?
 
Követem az utat, mely számomra kijelöltetett…

(Szerző következő írása pénteken olvasható)

Eugenia Lee Budapesten született, Koreában és a német-holland határon él felváltva. Iparművészetet, buddhista filozófiát és pszichológiát tanult. Szerkesztő: Gergely Tamás

1. B.Tomos Hajnal:
   2017. június 7. 07:19

   Minél több jegyzetedet, karcolatodat olvasom, annál inkább megnyilik előttem a „világpolgár” fogalma, mely innen, a várossá nőtt szülőfalumból nekem mindig is bemérhetetlenül, kiismerhetetlenül idegen volt. Amióta olvaslak, valahogy úgy érzem, hogy kézen fogtál és türelmesen vezetgetsz ebben a labirintusban.

2. Eugenia SLee:
   2017. június 7. 07:38

   Igazán nagy megtiszteltetés ha ezt megtehetem.

3. Holló Éva:
   2017. június 7. 09:15

   Elgondolkodtató, szép, szomorú, tanulságos. Megoszthatom?

4. Eugenia SLee:
   2017. június 7. 21:01

   Hát hogyne! Köszönöm ha megosztod!