Bölöni Domokos: Kultúrbelterj
Az emberekkel nem lehet büntetlenül jót tenni, sóhajtja Rodin. Mondd meg, mit véstél a fejedbe egy könyv olvasása közben, és megmondom, ki vagy. Vélekedik egy Henry de Montherlant nevű nemesúr. Az olvasó csak azokra a részekre összpontosít, amelyek őt ábrázolják. Faeuerbach szerint minél inkább növeljük jó könyvekkel ismereteink körét, annál inkább leszűkül azoknak az embereknek a köre, akiknek a társaságában kedvünket leljük.
Ma sem fér a fejembe, gondolja Illyés Gyula, vagy ha belefér, földre nyom az a gondolat, hogy valaki csirkefogó tud lenni, ha valaha elolvasta a Háború és békét.
Ha elmesélném neked, ki ez a… Ahogy ez tud dekódolni. A magas kultúrát. Minden tárlatra eljár, leküzdhetetlen izgalmat érez, hogy megmerítkezzék a kultúrbelterjben. Ahol is sokatmondóan biccenthet a fontos(abb) médiaemlősöknek, eminens kurátoroknak, kedélyesen hátbaveregeti az éppen kiállító művészt, aztán pedig ádázul csahol „ezek” ellen, azokkal, akik éppen nem állítanak ki. Álnokul blamálja azt, akivel előbb még nyakszirti puszit váltott. Róla egyébként mindenki tudja: különzseni. Ír, rajzol, fest, fotózik, szobrot is tud. Papírból. Utálja a reprezentatív középszert, amely mindenütt grasszál. Viszont soha senki nem látta egyetlenegy művét sem.
Egyszer elrontják a játékát. Bejönnek valami falusi turisták. Kétbusznyi népség. Azt mondják, a művész az ő falujukból származik. Ez, aki halott, és már dicsőűülhet. De ezenkívül mit tudhanak a tahók? Semmit. Hát ismerik ezek a Mester magánéletét, magánhalálát? A trükkjeit, az eljárásait? Ezek, te jó Isten, minden képet megnéznek. Van, aki körüljárná, ha lehetne; orral megy a falnak. Aztán valami főparaszt kivág egy rigmust, és köpni kell. Nincs papírpohár, vörösbor, ásványvíz, sóstangli, pogácsa. Rabvallató kisüsti van és kalács, egérszagú. A tárlat urbán szekciója nemesen utálkoz, a rurál törzs megilletődve, fénylő arccal fürdik az atyafiságos csodálatban. Minden kettő magyaráz vagy áradozik, vagy diheg-dohog két vagy három másiknak.
A dekódoló rosszul érzi magát. Ezek belecsináltak az ő családi belterjébe. Felháborító, hogy teljesen fölösleges mint személy, mint résztvevő, mint látogató. Mint egyetlenegy ÉRTŐ. Hogy itt rajta kívül is van néző, holott a művészet az égvilágán senkit sem érdekel.
Mint akit szépen kizsűriztek. Káromkodna, de az mégis vulger. Hát mi lesz, egyéb is van a táúnban. Nagykutya party. Menedzs, analit, piac-smink, szilikon szleng. Politplety, sampány. Papírpohár.
Nem érti, miért őt szondázzák. Hiszen már tisztára hipózta a múltját. Akiket áztatott, elmállottak. Akiket befújt, maguk is fújnak.
Miért büdös ezeknek. Az uborkafa alpinóknak. Ő!
Nézik, elfordulnak, hinc és kunc. Kuncogják a dekódolót.
Kényszergeti a képzetét. Rúgás farába. Repül. A repülés akkor is szép, ha a szorongás ad szárnyakat. Hát még, ha a nevetségessé válástól rettegsz.
Az előszobában orvul nárciszozza a tükröt. Buborékok pattannak az orra hegyén. Mikor fürtnyi gyűl, szivárványosan szétpukkan.
Otthon is, az ágyban. Gondolj bele, csirkefogóm. Pierre Bezuhovval történhetett volna ilyesmi?
Tolsztojtért nyúlkál pizsamában.
Se háború, se béke.