Kiültek a dombtetőre, előttük hömpölygött a folyam.
Malacka meg Vadmalac, ritka csendes pillanatok egyike. Enyhén sütött a nap, nem tűzött, Vadmalac társa vállát átölelte.
Mintha ők meg a világ, ketten az életben lettek volna. Nem a Paradicsomban, de majdnem.
Két bombázó húzott el a távolban, majd robbanást hallottak, de nem törődtek vele.
“Szeretek itt ülni. Veled, az Idő partján majdnem.”
Hátuk mögött egy gyerek felsírt, mert fájt, ahogy a penicillint beadták. Mert nem adták be, nem volt, amit.
Itt előttünk az élet, fák, évente kizöldülnek, megújul a természet.”
Vijjogva felszállt a közelükben egy sirály, kétségbeesetten, mint amelyiknek a fészkét feldúlták.

Forrás: Lenolaj.hu