Én fradista voltam. Hogy miért, azt nehéz lenne megmondani. Talán a barátom hatására, aki jobban értett a focihoz (is) mint én és ő azt mondta, hogy rendes ember a Fradival tart, mert az régi munkáscsapat. Jó még a Vasas is, de a Honvéd az már gyanús és az Újpesti Dózsával csak a szekusok meg az alja-emberek tartanak, mert az a belügyes csapat, azt még akkor is utálni illik, ha külföldi csapattal játszik, persze kivéve, ha románokkal.
Jómagam kissé különösnek tartottam, hogy a labdarúgó-tudomány a legcsekélyebb szerepet sem játszotta abban, hogy kinek szurkoljunk, no de lehet – gondoltam – hogy ez így van jól, az ember a nőket sem feltétlenül a tudásukért szereti, miért lenne ez másképp a focicsapatokkal. Ugyanakkor a barátom – Szántó Sanyi – eligazítása túlmutatott a focin. Valamiképpen elhelyezett engem az értékek és társadalmi, nemzeti viszonyulásaink bonyolult konstellációjában: szeretjük a munkásokat (tágabb értelemben a kisemmizetteket, szegényeket, nehéz életűeket, ma úgy mondanám, hogy a kádári kisembert) valamint a magyarokat és utáljuk az elnyomó szervezeteket, fegyveres testületeket, no meg a románokat. Hogy a románokat miért kell utálni arra nézve később mástól is kaptam eligazítást, erre itt most nem térnék ki.
Szántó Sanyi magyarázata ugyanakkor zavarba is ejtett, de ezt nem mertem se tőle, se mástól megkérdezni. Ha ugyanis a magyar válogatott játszott bárkivel, akkor mi természetesen a magyaroknak szurkoltunk és ha gólt lőttek, akkor obligát módon felugráltunk a kanapéról és kiabáltuk: „Ki a jobb? Magyarok!” vagy azt, hogy „Ria, ria, Hun-gá-ria!”. Igen ám csakhogy a magyar válogatottban az Újpesti Dózsa játékosai közül is játszottak néhányan (például Bene Ferenc, akit mindenki Ferinek hívott, pedig személyesen senki sem ismerte). Akkor hogy van ez? Miért kell azt kiabálni Bene Ferire, hogy törjön el a lába, amikor gólt rúg a Fradinak és aranylábú magyar gyereknek nevezni, amikor gólt rúg a portugáloknak vagy az oroszoknak (no, azokat is utálni kellett, de azért nem annyira, mint a románokat). Később gyakran éreztem magamon is olyasmit, amit Bene Feri szindrómának neveztem el magamban, csak másképp. Ez akkor volt, amikor az egyetem sakkcsapatába bekerültem. Egyes román kollégáim alig leplezetten utáltak magyar mivoltom miatt, viszont marhára büszkék voltak rám, ha az egyetem színeiben megvertem a rivális tanintézetek versenyzőit.
De térjünk vissza a focihoz. Szóval a magyar válogatottnak szurkolni nem sportkérdés volt, hanem a nemzeti identitás megélése és kinyilvánítása. Nem lehetett olyan kutyaütő, botlábú magyar válogatott, amelyiknek nem kellett volna kötelességszerűen szurkolni (persze ez nem azt jelentette, hogy az egyes játékosokat nem lehetett anyázni akkor, ha éppen elszúrtak egy ziccert). Ráadásul a felnőttek néha párhuzamot vontak a magyar válogatott tündöklése és bukása, valamint a magyar állam egykori dicsősége és drámai összezsugorodása között, jóllehet a két történelmi esemény nem esett feltétlenül egybe, hiszen Puskásék már Kismagyarország színeiben verték a világot. Én őket már nem láttam játszani, viszont Albert Flóriánt, Mészölyt, Bene Ferit megcsodálhattam az 1966-os angliai világbajnokságon, amikor 3-1-re „megvertük” a brazilokat. Micsoda meccs volt. Felugráltunk, sírtunk örömünkben, hogy hát most aztán megmutattuk a világnak, mire vagyunk képesek, mi magyarok. A szomszédok közül egyesek már biztosak voltak benne, hogy most aztán „megnyerjük” a világbajnokságot is. De ez nem történt meg, mert a következő meccsen a fiúk „kikaptak” ha jól emlékszem a portugáloktól (Eusebio is játszott még akkor).
Aztán néhány év múlva bekövetkezett az, amitől én a lelkem mélyén mindig is féltem. Magyarország és Románia labdarúgó válogatottjai egy csoportba kerültek valamilyen Európa bajnoki selejtező során, vagyis tétmérkőzést kellett egymás ellen vívniuk. Én már akkor is ösztönösen kerültem az ilyen rendkívüli érzelmi feszültséggel járó eseményeket, de a budapesti és a bukaresti meccseket muszáj volt megnéznem. Meglepett, hogy nemcsak az iskolatársaim, meg a felnőtt ismerőseim (kivéve talán a szüleimet, akiket nem nagyon érdekelt a foci és a körülötte kialakult cirkusz, amit apám gusztustalannak nevezett) készültek nagyon a „nagy meccsre”, ahol majd „meg kell mutatni a románoknak, hogy hol lakik a Jóisten”, hanem kisvárosunk elöljárói is. A városi párttitkár – Abrudán elvtárs – aki félig magyar volt, elrendelte, hogy kifüggesszenek kisvárosunk fő utcája fölé egy hatalmas bannert (akkor még nem így mondták), amelyre felírták, hogy „România – Ungaria 3 – 0” /Románia–Magyarország 3–0/. Ez természetesen a meccs előtt történt. Apám szerint ezzel csak „provokálni akarják a magyarokat ezek a szemétládák”. Ebben egyet is értettem vele, bár azt a szót, hogy provokálni, akkor még nem értettem pontosan és ezért Szántó Sanyinak úgy adtam tovább apám szavait, hogy „már megint cukkolni akarnak bennünket a románok”. Végül nem így történt, ha jól emlékszem, akkor a budapesti és a bukaresti meccsek is döntetlennel zárultak, ezért harmadik találkozóra került sor Belgrádban, ahol „mi győztünk” 2 – 1-re.
De nem is ez volt a lényeg. Pontosabban, ahogyan ma visszagondolok minderre, nem a mérkőzések kimenetele hagyta bennem a maradandóbb nyomokat, hanem az, hogy ugyanazok az emberek akik egyik nap azt tanították nekünk, hogy milyen szép a sportbarátság és az olimpiai eszme, meg, hogy ez Pierre de Coubertin öröksége és idézték az olimpiai himnuszból, hogy „a béke vagy te sport”, s őszinteségükben még csak nem is lehetett kételkedni, másik nap már teli torokból szidták a románokat vagy a magyarokat és iszonyatos gyűlölet szabadult el belőlük mindkét oldalon egy focimeccs ürügyén? Úgy éreztem – persze anélkül, hogy ezt meg tudtam volna fogalmazni – hogy a foci valamiféle nemzeti lakmuszpapír, amelyik csalhatatlanul kimutatja, hogy melyik nemzethez tartozunk és mit gondolunk a másik nemzetről, amely vélekedést egyébként titkolni illett. Ezért aztán én ettől kezdve féltem a focimeccsektől, a Fradi – Újpesttől és különösen a román – magyartól. Nem akartam, hogy lerántsák a leplet arról, hogy én nem is utálom kellőképpen a Dózsát és a románokat. Félelmemet viszont úgy éreztem, hogy titkolnom kell. Egy ilyen harcban nem mutatkozhatok gyengének. Ezért aztán kiabáltam, ahogyan csak tudtam: Ki a jobb? Magyarok!, meg Ria-ria, Hun-gá-ria!

*

Eddig nem sokat beszéltem a családomról, de most itt az ideje, hogy elmeséljem apai nagyanyám történetét. Ő német volt. Egy bukovinai faluban született, amit akkoriban Eisenau-nak hívtak, most Prisaca Dorna a neve és Suceava megyében van. Úgy gondoltam, hogy nemcsak lehetőség, de kötelesség is számomra, hogy meglátogassam a nagymamám szülőfaluját. A település azt követően jött létre, hogy Bukovina 1775-ben az Osztrák Magyar Monarchia fennhatósága alá került. A Szepességből (mai Szlovákia) német (cipszer) telepeseket hoztak ide, akik a fafeldolgozásban, vasöntődében (a Manz-féle hengerműben), illetve a vasútépítésnél dolgoztak. Ez utóbbiak közé tartozott a dédnagyapám Mathias Lerch. Felesége, Rozalia Stark, tíz gyermeket szült, akik közül azonban csak heten maradtak életben. Egyikük volt a nagymamám, Lerch Maria Mihaline, akit azonban a diószegi szomszédok csak Mici néninek neveztek. A nagymamám egyik bátyja egy Drăgăşani-i lányt vett feleségül. Az oltyán városban jól mehetett nekik, mert szállodájuk volt. A nagymamám egy ideig minden évben náluk nyaralt és, hogy ne terhelje meg nagyon a költségvetésüket, kasszásnőként dolgozott a szállodához tartozó vendéglőben. Itt ismerkedett meg nagyapámmal, aki egy diószegi szőlőoltvány-kereskedő volt és üzleti ügyben gyakran megfordult Drăgăşaniban. Nagy lehetett a szerelem közöttük, mert a nagymamám annak ellenére is kitartott mellette, hogy a családja ellenezte a házasságot. Ebből komoly konfliktusok voltak a családban. Veszekedtek is, ám náluk – talán azért, mert németek voltak és róluk tudni, hogy nagyon szervezettek – a veszekedésnek is megvolt a maga koreográfiája. Ha több érintett volt, akkor előbb eldöntötték, hogy kik képviselik a feleket, mert az zsibvásárhoz vezetett volna, ha mindenki beleszólhat a vitába, az pedig méltánytalan lett volna, ha egy ellenében öten érvelnek. Miután kijelölték a tárgyaló feleket (ez a nagymamám esetében ő maga volt, az opponense pedig – az egész család képviseletében – a Gustav nevű bátyja, mert ő volt a legidősebb a családban a dédnagyanyám után, aki viszont nem vállalta, hogy a saját lánya ellenében lépjen fel, attól tartott ugyanis, hogy esetleg ellágyult volna), azután megegyeztek abban, hogy a vitás kérdést mikor és hol tárgyalják meg (ez a nagyanyám esetében délután 6 és este 10 óra között, Gustav bácsi szállodájában volt), ilyenkor becsukták az ablakokat, hogy a szomszédok ne hallhassák meg, ha netán valaki felemeli a hangját, majd asztalhoz ültek és egymás után elmondták érveiket. Pontban tíz órakor levonták a következtetést: megegyeztek, vagy nem. Ha igen, akkor minden rendben volt, ha nem, akkor kitűzték a következő tárgyalási forduló időpontját. A nagymamám esetében ez a vita hét napig tartott. Gustavnak két jelentős érve volt. Az egyik az, hogy nagyapám nem német, márpedig ők nem akarnak vegyes házasságot, a másik az, hogy Diószeg nagyon messze van, ha nagyanyám odakerül, akkor megszűnnek a kapcsolatai a családjával, ritkán láthatják egymást, tulajdonképpen elveszítik őt (úgy jár, mint én Boroaián, ha ott maradok). Nagyanyám érve az volt, hogy ő nagyon szerelmes és más férfival nem tudja elképzelni az életét. Ha nem mehet hozzá nagyapámhoz, akkor egész életében egyedül marad és boldogtalan lesz. Ezt nem akarhatja a család, ha már annyira szeretik őt és nem akarják elveszíteni.
Hét napig tartott a vita. A hetedik nap este azzal álltak fel az asztaltól, hogy nem egyeztek meg és a tárgyalást néhány nap múlva folytatják, mert Gustav bácsinak el kellett utaznia néhány napra. Másnap reggel, amikor nagyanyám felkelt, Gustav bátyja már nem volt otthon, viszont egy cetlit hagyott a konyhaasztalon, a következő szöveggel:” Kedves Mici! Továbbra sem értek egyet a házasságoddal, de nem szeretném, ha évek múlva a szememre vetnéd, hogy miattam ment tönkre az életed. Beleegyezem, hogy férjhez menj ahhoz, akit szeretsz. Szerető bátyád, Gustav”. Utólag meg kell állapítanom, hogy Gustav bácsinak mindenben igaza lett. Nagyanyám sohasem tanult meg tökéletesen se magyarul, se románul (bár feltűnően gazdag volt a magyar szókincse, a nyelvtani szabályokat csak hozzávetőlegesen ismerte) a németet viszont elfelejtette. Kitartott nagyapám mellett és akkor sem ment el Németországba, amikor – egy államközi megegyezés értelmében – Eisenau német lakosságát a második világháborúban áttelepítették Németországba. A rokonaival ekkor végleg megszakadt a kapcsolata, mindössze az egyik húgával (Rellyvel) levelezett egészen addig, amíg az egészségi állapota megengedte. Nagyanyám tehát feladta az identitását a szerelméért, én viszont miért kellene feladjam – tettem fel a kérdést magamnak Boroaián. Ha legalább Rodica ottmaradt volna… Az irtózat fogott el arra a gondolatra, hogy valaha is elfelejtem az anyanyelvem.
Szóval elmentem Eisernauba. Nagyon szép hegyes-völgyes vidék. A nyári nap, a tiszta levegő meghozta a kedvemet. Felkapaszkodtam egy domb sövényére, ahonnan csodálatos kilátás nyílt a falura. Tovább bandukoltam befelé az erdőbe. A fák egyre jobban megszűrték a napsugarakat. Végül egy tisztáson találtam magam. Ide már nem hallatszott fel a falu zaja. Csak a madarak csiviteltek, de azok is ritkán. Eszembe jutott, hogy nagymamám elmesélte egyik nagy kalandját. Egy erdei tisztáson (talán épp itt) pihent és egy nagyobb sziklatömbre feküdt le, ahol elaludt. Amikor felébredt és kinyitotta a szemét a testvérét látta, aki ijedt tekintettel nézett rá, s pisszegett, majd azt suttogta neki, hogy ne mozduljon gyorsan, csak nagyon lassan húzódjon balra. Nagymamám azt hitte, hogy tréfáról van szó és kacagni kezdett, mire a testvére még jobban megijedt. Ekkor már nagymamám is sejtette, hogy komoly lehet a helyzet és óvatosan balra húzódott, majd felült. Akkor látta, hogy egy vipera napozott mellette a sziklán. Felugrott és elszaladtak a testvérével együtt. Megúszta. Vajon vannak-e még viperák errefelé?
Egy megfakult fénykép alapján próbáltam megtalálni a nagymamám szülőházát. Érdeklődtem a falusiaktól, de nem sok sikerrel. Ők már nem ismerték a németeket, azután költöztek ide Besszarábiából, hogy azok már elmentek. Egy idős tanáremberhez, Achim bácsihoz irányítottak, aki rég kutatja a helység történetét. Meg is találtam az öregurat, aki nagyon kedves volt. Elmondta, hogy tudja melyek a „német házak” (nem sok maradt meg közülük). Nekem szerencsém volt. Nagymamám szülőháza még állt, s Achim bácsi rögtön ráismert. Különös érzés fogott el, amikor megláttam a házat. Talán nem is kellene messze mennem Boroaiáról, csak idáig. Hiszen valamiképpen innen indultam. Német voltam, magyar lettem, s lehet, hogy román leszek?
*
Budapestre utaztam. A könyvem utolsó előtti átolvasásakor rájöttem, hogy még hiányzik valami, amit a Széchenyi-könyvtárban akartam felkutatni. Gondoltam összekötöm a kellemest a hasznossal ezért magammal vittem Rodicát és Rebekát is. Hogy a „lányok” is jól érezzék magukat programról is gondoskodtam, jegyet vettem az Operettszínházba. Épp a Csárdáskirálynőt adták, parádés szereposztásban: Peller Károly, Kékkovács Mara, Oszvald Marika, Kerényi Miklós Máté, no és persze Dancs Annamari, aki Sepsiszentgyörgyön született, úgyhogy valamiképpen földinknek tekintettük őt. Magával ragadó előadás volt. Bár én az operettért addig nem rajongtam különösképpen, ott lenyűgözött. Talán nemcsak a zenére, a kiváló előadásra, nagyszerű énekesekre rezonált akkor a lelkem. Megéreztem a zenében azt, amit azóta elvesztettem: a magyar jelleget, temperamentumot, a sírva vigadás nagyszerűségét. A Húzzad csak kivilágos virradatig-nál már úgy éreztem, hogy nem is a földön vagyok, csak repülök, ki tudja hova, vissza Szalontára, vagy még tovább, a diószegi nagyapám udvarára. Hosszú idő után először éreztem, hogy mégiscsak ennek a nemzetnek a tagjaként élhetek át ilyen élményt. Majd legördült a függöny és mi kifele igyekeztünk. Rodica udvariasan hallgatott, de láttam rajta, hogy unta az előadást, Rebeka pedig egyenesen azt mondta, hogy most legalább három Barbie babát kell neki vegyek, amiért végigszenvedte ezt a hallgathatatlan muzsikát. Nem szóltam semmit. Viszont attól kezdve ha csak időm engedte a legnépszerűbb videomegosztón magyar zenét hallgattam. Olykor fülhallgatóval, hogy ne zavarjak másokat (cintányéros cudar világ…). Volt, hogy a család már lefeküdt, én ültem a gép, előtt hallgattam a magyar zenét és sírtam. Sírtam a gyönyörűségtől, de mintha sirattam volna azt a nemzetet is, amelyik egyfelől zseniális alkotásokra képes, másfelől viszont híjával van mindenféle racionalitásnak, toleranciának és ennek a következményeit szenvedi évszázadok óta. Aztán jól kifújtam az orrom és megírtam a román és magyar romantikus költészetről szóló három kötetes tanulmányom utolsó oldalát.

*Részlet Székely Ervin Egy asszimiláns feljegyzései címû, megjelenés elõtt álló kötetébõl

1. Gergely Tamás:
   2017. június 8. 15:41

   Székely Ervin belülrõl ismeri a román parlament épelét. Sõt, megírta azt. Keresd a regéneyeit a neten!

2. Skandikamera:
   2017. június 9. 15:56

   Az 1966-os VB-n a portugáloktól már az első csoportmérkőzésen „kikaptunk” 3-1-re, utána jött a két, 3-1-es győzelem a brazilok és a bulgárok ellen. Kikapni egy Cö-cö-cö-pö nevű csapattól kaptunk, méghozzá 2-1-re. Érdekesség: Bene mind a négy meccsen szerzett gólt!
   :-)

3. Szekely Ervin:
   2017. június 12. 11:09

   Köszönöm a pontosítást. Valóban úgy történt, ahogyan Ön írja. A könyvben helyesbíteni fogom. Mentő körülmény számomra, hogy én akkor 9 éves voltam és rosszul emlékszem az eredményekre.

4. Skandikamera:
   2017. június 12. 16:18

   Ó, ez legyen a legnagyobb gond. Fél évszázad alatt sokat kopnak az emlékek :-)

   Láttam mind a négy meccset, azért szóltam hozzá. Azt, hogy Bene mind a négy mérközésen gólt rugott, azt csak most, az internetes adatbázisból tudom. Elhalványolódott Flóri cselei. Farkas meg nem adott gólja, és a második félidőben felkötött kezzel játszó Mészöly mellett. (Akkoriban még nem lehetett cserélni mérközés közben.)

5. Szekely Ervin:
   2017. június 15. 09:18

   Én mindebből csak Mészölyre emlékszem és – érdekes – Boninsegna egyik góljára, amelyet úgy rugott, hogy átemelte a labdát a kifutó kapus fölött, de azt már nem tudom, hogy kivel játszottak.