B. Tomos Hajnal: Szerencsés fickók

Az a nap is rendkívül forrónak ígérkezett. Már kora reggel elindultam a közeli domb felé, ne kelljen a déli hőségben mászkálnom a gyógyfüvek után. Minden évben innen szoktam begyűjteni –szezontól függően – a galagonyát, bodzavirágot, csipkebogyót s még egy rakás egyéb “burjánt”, hogy télire is eltehessek belőlük. Otthonosan járkálok fel-alá a lejtőkön, tudom hol vannak a kökénybokrok, merre nyílik a vadcsombor, hiszen fél gyermekkorom ott telt el. Nyáron a szomszédság apraja naphosszat a dombon rohangált, bújócskáztunk, napoztunk, délben szalonnát sütöttünk, aztán estére koszosan, kifulladva sompolyogtunk haza, azzal, hogy “csak itt voltunk a kertek végiben “.
Aznap egyedül indultam neki a dombnak, csak egy fonott kosárral meg egy aprócska kütyüvel a kóborkutyák elriasztásához. A bodzabokrok valósággal tobzódtak édeskés illatukban, s a vadrózsa élénk pírja szinte lángba borította a lejtőket. Én csak szaggattam egyre a tenyérnyi ernyőket s közben halkan dúdorásztam egy régi-régi dalocskát: “oly dúsan haajt a róózsa és oontja iillatát, mily vágyva szívom róhóhóla, ott jáárva rééten át.” Nem tudom, miért épp ez az émelygős“lied” jutott eszembe, de még a hórihorgas némettanárom alakja is előttem lebegett, amint a kis pianinón először pötyögtette le a Heine-dalocskát.
Hirtelen erősödő hangokra kaptam fel a fejem. Két harmincas fickó közeledett, jól kigyúrt felsőtestük csak úgy dagadozott a feszes póló alatt s egész lényük valami pökhendi rátartiságról árulkodott.Az ilyenekre szokta mondani nagyanyám, hogy rossz bordában szőtték.Az egyik nyeszlett, fehér spánielt vezetett pórázon és egyenesen felém tartott. “Egyedül kószálgatunk, öreganyám?”– vigyorgott a képembe. Erősen viszketett a nyelvem, hogy legalább egy keresztanyádtérdekalácsát az orra alá dörgöljek, de jobbnak láttam befogni a számat s minél hamarabb elslisszolni onnan. A kutyás hapsi azonban résen volt és vállon ragadott. Nekem akkor már a torkomban dobogott a szívem s félszemben erősen megmarkoltam a zsinórjánál fogva csuklómra tekert kutyariasztót. A nyeszlettt spániel felnyüszített és nekiiramodott a lejtőnek, a két izompacsirta meg utána.
Reszkető térddel rogytam le a fűbe s magamban a boldogságos szűzanyát emlegettem. Nagy későre aztán összekaptam magam és utánuk kiáltottam: “ Szerencséd volt, hogy öreganyámnak szólítottál !”

2017. június 8.

5 hozzászólás érkezett

  1. Pusztai Péter:

    KEDVES HAJNI,Nem értem a kütyü szó értelmét. Talán egy tréfás botocska?

  2. B.Tomos Hajnal:

    Ez a kütyü(a kutyariasztó)egy akuval ellátott szerkentyű, mely gombnyomásra nagyon magas frekvenciájú hangokat bocsát ki. Az ember semmit sem hall belőle, de a kutyákat módfelett megrémiszti. Macskán is kipróbáltam, de az a füle botját sem mozdítja.

  3. Cseke Gábor:

    Minden ilyen aprócska elektronikus találmányt, amit az ember életének „könnyítésére” kitalálnak (számítógépekhez, telefonokhoz stb.), kütyünek nevezi a nép

  4. Pusztai Péter:

    Ma is tanúltam valamit. Én azt hittem, hogy egy székelyföldi HUSÁNG. Kösz a felvilágosításert, de a szótárom félrevezetett. Semmi baj. A Tied Péter

  5. B.Tomos Hajnal:

    Nálunk, „Csángliában” a székelyföldi husángot, mósnyikolájnak híjják.

Szóljon hozzá!

 
Verified by MonsterInsights