Egészen picike koromban, még a balatoni évek előtt, a szüleimmel Budapesten éltem.
Azt mesélték, az esküvőjük napján főtt kolbász volt az ünnepi ebéd, de a tányérokat és az evőeszközt a szomszéd adta kölcsön.

Apámnak ez volt a második házassága, tíz évvel idősebb is volt anyámnál. Egy alkalommal korábban ment haza, és az első feleségét ágyban találta a legjobb barátjával. Ott hagyta a két gyerekét, és a házát is.

Nem tudom miért nem kereste később már a gyermekeit sem, én a házasságáról is csak felnőtt koromban értesültem.

Anyám vendéglős volt, apám akkor épp teherautó sofőr, éjjel taxis, hajnalban meg méterárú szállító.

Miután megszülettem, anyám otthon maradt velem, apám még többet dolgozott.

Csepp kis házikóban laktunk Budán, gazdag, elegáns környéken. A telken álló terméskő alapzatú, nagy és diszkréten módos villa tulajdonosa adta bérbe szüleimnek a kamrát.

Oda születtem én.

A wc bele volt építve a házba, de az ajtaja kívülről nyílt. A tűzifás kamra is a házhoz tartozott, sötétzöld léckapuja szintén kívül dülöngélt. Bent egy nagyon pici konyha és egy szoba alkotta a lakóteret, a bejárat a konyhába nyílt. Fürdőszoba nem volt.

Volt viszont hatalmas, susogós orgonabokor a ház oldalában, kerti csap és egy be nem fejezett garázs alap, hátul fű és kifeszített madzagok a mosott ruháknak.
Csak éjjel volt félelmetes wc-re menni, persze mindig ketten mentünk, de anyám félt, így aztán én is.

Olajkályhánk volt, mindig kiesett a kémény a lyukból, egyszer rám, miközben aludtam, de nem tudtam róla, évekkel később csak a történetet hallottam.

Volt egy asztalunk, amolyan igazi hetvenes évek eleji divat, egészen világos sárga lakkozott fa, kicsit gömbölyded téglalap alakú, négy ferde lábbal.

Egyik délután, anyám és én elaludtunk, a gyertya égve maradt az asztalon, valahogy kigyulladt a terítő, erre ő felébredt és kézzel belecsapott a tűzbe. Mindig is rettegett a tűztől, meg a víztől.
Persze megégette magát de a tűz kihunyt, őt ellátták, csak az asztalon maradt meg a fekete kör alakú égésnyom.

Esténként apám mesélt. Annak módja volt. A két ágy nem fért el összetolva, így egymás mögött aludtak, én anyámmal a fal felőli oldalon, odabújva macskaként gömbölyödő hátához.
Leoltották a villanyt, teljesen sötét lett. Apám elkezdett mesélni.
Ő maga találta ki a történeteket, melyek egy vadászról szóltak, már nem emlékszem a nevére, a mesékre sem, csak az olajkályha vörösen izzó fedelére és a melegre a kis házban meg a lelkemben.

Vasárnap mindig húsleves volt, tavasszal rántott csirke új krumplival és fejes salátával.
Nagynéném kézzel gyúrta a cérnametéltet Egyeken a Hortobágyon, oda ment férjhez, havonta hozta a postás nagy kartondobozban a lebbencs tésztát, a metéltet és a csigát is.
Anyámmal reggel elmentünk a piacra, élő csirkét vett, otthon levágta, paraszt lány volt, nem okozott neki gondot. Hagymás vért sütött nekem azonnal, majd vizet forralt, kopasztott, én vittem a csirkebelet a macskáknak.
Mire apám megjött a fusiból, kész volt az ebéd.

Vasúti töltés volt az utca túloldalán, igen magas. Tilos volt felmenni, hát felmentünk. Még pici voltam, engem nem engedtek a nagyobbak, viszont sok csigát találtam, úgy vittem haza anyámnak boldogan, hogy a lábamra ragasztgattam őket. Sokkal többel elboldogultam így, mint kézzel.
Valahol az orgonák közt aztán elengedtük őket. A sünöknek tejet és nyers májat raktunk ki éjszaka.

Téli vasárnapokon, a bejárati ajtó kocka üvegei bepárásodtak, főtt az ebéd. Rajzoltam az egyikre az ujjammal. Aztán a következőre is, de mire kész lett, az elsőt már elfedte a gőz. Így kimeríthetetlen volt a játszóterem, ámbár alkotásaim felettébb illékonyak. Kinéztem a gyümölcsfákra, a felásott kertre, a jégbe fagyott világ varjaira, közben az ablakokra rajzolt el-eltűnő képeim derengtek fel. Csendben voltam így sokáig, órákig ezt játszottam.

Ezt nem mesélte senki, erre emlékszem. Érdekesnek találtam, hogy van odakint valami hideg és állandó, én pedig alkotok sok apró, meleg és tünde dolgot.

Azt hiszem ma is ugyanazt teszem.

Homályosan látni vélem az abszolút állandót, hidegnek találom, nem értem és félek tőle, ezért idebenn, a meleg kis nyomoromban rajzolgatok az üvegkockákra, melyeket a gőz eltüntet mielőtt kész lennék a következővel.

Mások úgy mondanák, hogy élem az életem.

(Szerző következő írása szerdán lesz olvasható)

Eugenia Lee Budapesten született, Koreában és a német-holland határon él felváltva. Iparművészetet, buddhista filozófiát és pszichológiát tanult. Szerkesztő: Gergely Tamás

Név (kötelező megadni)

E-mail (nem lesz nyilvános) (kötelező megadni)

Weboldal

Δ