(szeszélyes napló / 29)

Mindenesetre táplálnunk nem kell a csüggedést és levertséget! és te különösen vigasztalhatod magadat, mert ha megszűnnél is írni: nem fogsz elveszni oly könnyen az eddigiekért már, mint más ember. De meg mi az egész magyar irodalom? sőt maga e nemzet is? Mik egyes írók ? Bizony édes Jánoskám, mind ez egykor, a mint a világ forog, fenekestől elfeledtetik.Nagyon szeretlek, édes Jánoskám! hogy nekem voltaképen írsz állapotodról; ha részvétem orvosság volna, már régen jobban lennél; nagyon ürülök, hogy a velem való közlekedésből némi felderítő hasznot vársz. Hiszen csak én is sok tekintetben hasonló ne volnék hozzád! Hiszen ha két ellenkező pólus volna kedélyünk és állapotunk, úgy tán hathatna egymásra! De igy csak a maga baját látja a másikéban az ember. Azonban meglehet, hogy mint az aczél és kova, bár két hideg test, meleget, szikrát hoz elő: úgy mi is lendíthetünk valamit egymáson.
TOLDI ESTÉJÉT vettem, köszönöm. Nagy gyönyörűséggel olvastam végig, és ha kritikus volnék elmondanám, mint olyan, róla véleményemet. De minthogy az nem vagyok s nekünk nem is szokásunk egymásét dicsérni vagy bírálni, (mi annak a jele, hogy az iróskodáson túl, más valami is köt egymáshoz): csak úgy parlagiasan szólok egy-két szót róla. Kár, hogy sajtóhibák is akadnak meg benne… Miért írtad azt az utószót? mondván: hogy ezt nem fogadja úgy a publikum, mint az első TOLDIT stb. Ezt nem tettem volna; sok ostoba ember és kritikus alá lovat adtál magad. Egyébiránt, barátom, meg lehetsz elégedve az öreg Toldival; épen olyan derék vén ember, mint a minő ifjú volt. (Tompa Mihály Arany Jánoshoz írott leveléből, 1854)

„TOLDI ESTÉJÉRE tett észrevételeidet köszönöm és szerettem volna, habár kritikus nem lévén is, elmondtad volna róla véleményedet. Az utószót azért láttam szükségesnek, nehogy a publikum azt higye, miszerint hét év óta mindig ezt a hat éneket csinálom. Aztán, megvallom, ilyen fogadtatást sem vártam. Mert az első TOLDI fogadtatására igen sokat tett az újság, a democratia felé gravitáló közszellem: most már futunk a népiestől, vagy attól, mit annak szoktak nevezni…
Hallom, hogy az úr kertjében még szorgalmasabban fáradozol, mint az irodalomban. Predikácziódból nem is küldtél: ez nem igazság! Küldj belőlök, Miska, hadd lássam őket. De tréfán kívül: én, mint költőben, nem tartom ugyan benned a jó papságot szükségesnek; de mint barátomat, örülök, bármiért — ha szinte jó tánczodért — dicsérnek is, annál inkább, ha a pályán, mely kenyeredet adja, kitűnsz. Azért, édes Miskám, ide azokkal a magasztalt halotti beszédekkel, addig is, míg mint kőrösi papot, személyesen vagyis fülélyesen hallhatnálak!” (Arany János Tompa Mihályhoz írt leveléből, 1854)

„Én itt híres, divatos pap vagyok, tán derék pap is, de ezzel még igen kevés van mondva; csak azt jelenti, hogy a többi tán olyan sincs. Hangom monoton, imádkozni egyátalában nem tudok, nincs abban semmi kenet, semmi buzgóság; tudj’ az isten! Szégyenlek olyan istent lábánál fogva lehúzó tempókat és hosszú farizeus képet csinálni imádság közben, mint soktól látom. Azt azonban meg kell adni, hogy könnyen papolok, mindig könyv nélkül, mely egyszersmind azt is teszi, hogy a praedicatio soh’sincs velem a templomban. Improvisálni a csalásig tudok, nyelvem jó, pereg mint az orsó, de ekkor nagyon sietek; és igazán néha olyan jól beszélek, hogy szinte sajnálom, hogy az egész beszéd elvész. Erre rá is szorulok gyakran, mert inkább korhely, mint szorgalmas vagyok. A Miatyánkot nincs annyi jutalom, hogy könyv nélkül elkezdeni merjem; valóságos babonás páni félelem venne elő, ha ezt mernem kellene; pedig mondom, hogy akármely, természetesen értelemmel biró textusról, nem nézvén azt meg, csak a szószékben midőn felolvasom, ex tempore beszélek.” (Tompa Mihály Arany Jánoshoz írott leveléből, 1854)

„Gondolkoztam egy idő óta komolyabban, hogy tán apró verseimet sem kéne elhagynom veszni, széllyel a lapokban. Más, utánam, meglehet úgy is össze fogja gyűjteni, s nem úgy rendezi, mint talán én szerettem volna. Tavaszig ezt is meglátom, mit teszek vele…
Már elkezdtem összeiratni verseimet, a munka foly tűzzel-vassal — eladom, a ki veszi. Ez a gyűjtés unalmas dolog; régibb versein az ember látja, hogy itt vagy ott foldozni, tatarozni kellene, itt vagy ott a ráspoly hasznos volna, — de röstelli, vagy nem tudja. Az ember megszokta azok hangját, szavait, s ha változtat rajtok, a folt úgy kirí, mintha ócska dolmányt új posztóval foldna meg; ezért, ha már ki akarja adni (s denique bolond volna, ha ezt nem tenné, mert halála után más úgy is összeszedi s nyerészkedik rajtok) jobb hagyni úgy, a mint vannak. Ez eljárást követem én is, kivéve, hol a hiba nagyon szemsértő és könnyen igazitható. Azt hiszem, bár számra nem sok, válik belőle egy jóravaló füzet, mert nagyobb beszélyek is vannak közte.” (Arany János Tompa Mihályhoz írt leveléből, 1855)

Az Aranykor Egykori Lovagja