„Egymás nélkül nem megyünk semmire”

Soha nem hőbörgött, mindig szerényen meghúzódott a hangoskodók mögött. Sata Árpi volt a béke szigete. Megpróbált igazságos lenni. Kicsi Sata, kicsi Méhes, ilyen jelzővel illettük őket. Ők voltak az ártatlanok, a szelídek, a jók, a tehetségesek… A Karnyóné *bolond fiújának szerepében nagyon szerettük, tele volt humorral, játékkedvvel, ötlettel.
Máskülönben roppant komolyan viselkedett. Érezni lehetett magatartásában az embert, akire számíthatsz, akiben megbízhatsz. S ennek, abban a korban, nagy jelentősége volt. Elsőnek választhatott, több helyre is hívták, ő Szatmárra szegődött. Két év múlva már Kolozsváron taposta a „deszkát”. Még főiskolán megnősült, két kislánya van.

Kolozsváron, Erzsébet úti otthonában beszélgetünk. Felesége még gyermekágyas, a második kislány két hetes csupán, a nagyobbik a szomszéd gyermekkel játszik. Árpi udvart sepert.
– Ne haragudj, gondoltam, kiseprem az udvart, amíg jössz – hagyja abba, mikor meglát, a levelek kergetését..
– Sokat vártam a buszra – mentegetőzöm. Árpi most is pont olyan kedvesen szerény, akárcsak diákként.

– Milyen eszményeid voltak, amikor végeztél? És milyen lelki konfliktusokat szerzett a Színházzal való találkozás, miért hagytad ott Szatmárt?

Nagyon hivatalos vagyok, mondja, valamiképpen be kell melegedjen a beszélgetéshez, így egyből fejest ugrani nem lehet.

– Sose szerettem magyarázni a színházat… Játszani szerettem. Ti jobban értettétek a színház magyarázatát, ti, Zalányi, Nászta, Albert Juli, ti mindig vitatkoztatok a színházon…, én ehhez nem vagyok elég okos és olvasott. Ti többel indultatok.

Meglep, amit mond: már el is felejtkeztem ezekről a dolgokról. Kollegámmal sem találkoztam, aki feleleveníthette volna. Most meg Sata Árpád tartja elém a tíz éves tükröt. Furcsa… Árpi folytatja:

– Én például most sem tudok mit mondani, nem mintha nem lenne mondanivalóm, inkább, mert teljesen fölösleges. Egyszer szóltam hozzá a színházban egy gyűlésen, hogy ne vigyük el a Popfesztivált Váradra, mert a felújított zenekar már nem a régi, s ott kiváló együtteseket láthatnak az emberek a tévében. Mégis elvitték, pedig jó ötletnek tartották a javaslatomat. Repertoár-kérdésekbe se szólhatunk bele. Mert iksz rendező ezt és ezt akarja, ami a legtöbb esetben nem sikerül, rajtuk kívül álló okok miatt… A repertoár sosem az, ahogyan előre eltervezték. Színházat akartunk csinálni. De nem lehet.
– A főiskoláról beszélj. Megtanított arra, amire kellett? Engem ugyanis nem.
– Én nem szidhatom a főiskolát – mondja Árpi. – Sem Éghy Ghyssa nénit, se Tarrt, se Kovács Leventét, se Tompát. Nagyon sokat kaptam tőlük. S hogy a szatmári színházhoz kikerültem, nem éreztem nagyon feszélyezve magam. Igaz, a társulat is segített. Kis szerepekkel kezdtem, csak játszogattam. Ezért is jöttem el, de Szatmár klímáját sem bírtam, mindig fájt a fejem. A Rút kiskacsával volt szerencsém, akkor megismertek, meg is szerettek ott, ahová csak elvittük. Hogy egyáltalán színész lehettem, ahhoz alapot a főiskola adott. Sajnos, ebben a nagy Kolozsvári Színházban nem tudja az ember, ki a nagy színész, és ki a jó színész, ki használható, és ki a „csak” színész.
– Megbántad, hogy ide jöttél?
– Áldom érte az eszemet s a két kezemet, hiszen sokat játsztam. Ebben Horváth Bélának köszönhetek sokat. Színházi embert keresni kellene olyat, mint amilyen ő volt. Volt évad, hogy a hét darabból ötöt ő rendezett, mert nem volt, aki megcsinálja.
– Változott a képed a színházról az évek folyamán? Mi a színház dolga szerinted? – faggatom tovább Árpit, aki földközelivé tesz minden kérdést.

– A színház most kevesebbet tesz, vagy tehet, mint elképzeltük annakidején. Mert nem lehet. A kulturális életnek elsőrendű tényezője kellene legyen például Kolozsváron. Sajnos nem az.
Von egyet a vállán.
– Az öregektől azt halljuk, hogy ők annakidején…, de ez már unalmas. S az emlékek különben is megszépülnek. De nem tudok öt-hat évvel fiatalabbakról nálunk, mert nincsenek, akik mást akarnának.
– Akkor mi mind…
– Töltelék lennénk? – fejezi be helyettem. – Én nagyon sokat játsztam. Eddig majdnem egyfolytában, mindenben kiosztottak, a skatulyámat meg is kaptam, meg is írták. S nem tudom, hogy fogok kimászni belőle. Lehet, nem vagyok eléggé tehetséges…
– Azért sok mindent elkövetnek, hogy az önbizalmunkat letörjék – s kibújik belőlem a volt diák. – Komolyan el vagyok keseredve. Hiszen ha nem végeztek tehetséges színisek, az nem rajtuk múlt. Miért vették fel őket? Miért tartották ott őket? Miért nem vették fel a tehetségeseket?
– Azért a mostani fiatalok közül sokan nagyon blazírtak bírnak lenni. Közömbösek a próbán, saját kontójukra dolgoznak, s még instrukciókat is adnak. Lehet, ők merészebbek, mint mi – gondolkodik hangosan.

Eközben István Mártára, Panek Katira gondolok, Keresztes Samura, vagy előttük Szilágyi Enikőre. Vagy utánuk Tompa Gáborra. Ők azért már más nemzedék. Fiatalabbak, és határozottabban körvonalazódik, ahogyan csinálni szeretnék a színházat. Talán, mikor mi végeztünk is voltak ilyenek. Csak akkor nem volt, aki felfigyeljen rájuk. Olyan kolléganőm is volt, azóta már nyugdíjas, aki nevetett rajtunk, mert izgultunk a bemutatón. Nehéz, vagy majdnem lehetetlen elfogadtatni velük, hogy az ember skálázik, vagy beszédtechnika gyakorlatokat tart az öltözőben előadás előtt. És ez a mentalitás terjedt időben is, ezen nem tudott, vagy nem is akart segíteni senki, sem igazgató, sem rendező… Mintha a színház valamiféle elit intézmény lenne, ahol nem illik ilyenképpen „szemérmetlenkedni”. S ezt gyorsan megtanulják a fiatalok is…

– Milyen légkörben éltél Szatmáron, s milyen várt itt?
– Hívtak Váradra, Temesvárra, Szentgyörgyre és ide. Sokáig gondolkoztam, hogy idejöjjek-e. Akkor itt voltak a „nagyok”, bár lehet csak az én szememben. Szatmáron nem voltak olyan nagy egyéniségek… Úgy tűnt, ez az élszínház, 190 éves volt s megvoltak az élő nagyjai is. Akkor mutatták be a Lócsiszárt, szóval volt egy nimbusza. A szatmáriak közvetlenebbek, ott sokkal hamarabb be tudtam illeszkedni. Szatmáron jártak egymáshoz az emberek. Itt nemigen. Én premierre mindig felöltözöm szépen, itt is. Volt, hogy ettől megdöbbentek. De hát nekünk csak az a hét bemutató az ünnepünk… Nem sznobságból öltözöm. Megtisztelem vele a színházat és saját magamat is. Itt premier után mindenki rohan haza, az utóbbi időben talán két ízben volt „buli”, aztán azt sem engedték. Ridegebbek a kapcsolatok… Nem igaz, hogy az idősebbektől nem fogadunk el semmilyen tanácsot. Én egyenesen igénylem, László Gerőt például meg szoktam kérni. Van olyan is, akitől nem kérem. Ez nagyon kényes ügy. Nálunk még Senkálszky is ad tanácsot, aztán azt fogadsz el belőle, amit jónak látsz. Ő akkor is ad, ha nem kéred. Vagy Dórián Icuka, olyan szeretettel és hozzáértéssel tud hozzászólni, ő nem is tanácsot ad, nehogy megsértődj, csak úgy elejt pár dolgot, megjegyzést, amit fel tudsz használni…
– A fiatalokkal is lehet tárgyalni színházról?
– Ritka, mikor komolyan szóba kerül a színház. Mert bár szinte mindig ez a téma, de nem az igazi SZÍNHÁZ, hanem csak az árnyéka, a pletykaélete… Egy kialakult csapat sokkal jobban érti egymást, mint aki akkor csöppen bele. Nem vádként mondom ezt Haragról, de többet kellene velünk legyen a színházban. Zseniális színházi ember, csak keveset tartózkodik közöttünk. Nem elég két darabot megrendezni, s azok után véleményt mondani a társulatról… Persze, az nagyon jó, hogy el tud menni és legalább ő hoz nekünk egy kis nagyvilágot… Viszont nagyon hiányzik, mikor nincs itt.
– Miért vagy színész?
– Nem akarom azt mondani, amit mindenki szokott, de én már hét-nyolc éves korom óta arról ábrándoztam, hogy színész leszek. Ha nem sikerült volna a felvételim, vasesztergályosnak állok. Mikor kérdezték, mi szeretnék lenni, és mondtam, kiröhögtek. Akkoriban rengeteg színház megfordult a faluban, úgy mint most Udvarhelyen. Talán a kolozsvári közönség sem látott annyi darabot, mint én Lövétén. Tizenegyedikes voltam, amikor láttam Kolozsváron a Bűnbeesés után-t és az Énekes madarat. A fizika tanárom hozott fel egy találkozóra. Ez volt az első, valódi színházban átélt színházélményem. Akkor erősödött meg bennem az elhatározás. Felvételiztem és bejutottam. Nekem élmény volt a főiskola, mert annyira a nulláról indultam, s annyira meg voltam döbbenve, amikor ti csak úgy dobálóztatok a nevekkel… Nem is éreztem jól magam első éven.

Elkap a lelkiismeret-furdalás. Akkoriban eszünkbe se jutott, hogy lehet köztünk olyan, akit esetleg bánt, sért, irritál a mi „nagyképűségünk”, ami valószínű abból állt, hogy nem féltünk kimondani, viszonyulni azokhoz színészekhez, akiket gyakran láttunk nem csak színpadon, hanem az életben is…

– Én komolyan úgy éreztem, színész kell hogy legyek. Aztán hogy ez hivatástudat volt, vagy csak ráérzés valamire? Az emberek megmosolyogták. Pedig lehet, már gyerekkorom óta erre készültem…
– Mondd, mitől félhet egy színész, amikor nyilatkozik?
– Hogy nem tartják elég okosnak? De kell-e ilyen értelemben egy színésznek „okosnak” lenni? Ha én elmondom, hogy milyen igényűnek tartom a közönséget, akkor bennem az is él, hátha akad majd egy-két ember, aki esetleg úgy látja, lenézem őket, és akik eddig szerettek, ezután már nem fognak. Erre is gondolok. De minket a közönség éltet. Az, ahogyan a színpadon vagy az életben érzed magad, végső soron a közönségtől függ. Nem csak a darabért, miattunk is bejönnek az emberek a színházba.
– Nagyon összefügg az életünk azzal, amit a színpadon produkálunk?
– Ha a színházban jól érzem magam, az életben is… De nem túl fellengzős ez, Kati?

Elhűlök… Mennyire félünk, félhetünk… A mindenütt eluralkodó cinizmus láttán az ember megtanul álarcok mögött lélegezni?

– A választ a családom tudná a leginkább megmondani. A színházban pedig nem becsüljük meg eléggé egymás kínlódását. Ha nem éppen a legjókedvűbb az a színész, mert nem megy neki a szerep, nem segítünk neki, hogy könnyebben elviselje az életét. Ha kezedben egy nagy szerep, több segítségre van szükséged, hogy az életben is jól érezd magad, és dolgozhass. Az rengeteget számít, milyen kedvvel mész be próbálni, mennyire szívesen, milyen hangulatban… Béci [Köllő Béla színművész] mondta egyszer, látszik, hogy jó színházi ember vagyok, mert szeretek oldalról is végignézni egy-egy jelenetet. Én nem kártyázom. Szeretek a színházban figyelni.
– Mekkora szerepet játszik a tehetség és a különböző helyzetekbe való beilleszkedni tudás a magánéletben? Abban, hogy játszik-e valaki vagy sem.
– Sajnos, ez attól is függ, ki hogy tud helyezkedni, vagy éppen milyen státusban van. Nem csak a tehetségtől. Én például most is felteszem magamban a kérdést, vajon azért játszottam annyit? Nem volt előttem fiatal színész? Mert minden darabban kerül egy fiatalabb szerep, kicsi, nagy, de akad. Könnyen rutinossá válhatsz, fenyeget a skatulya veszélye. Én is szeretnék valami mást is játszani. Jó, hogy elkönyveltek vígjátéki színésznek, de már mást is kipróbálnék. Előre félek, hogy nem fogok annyit játszani. Eddig évente volt öt-hat bemutatóm. Vajon mit hoz a következő évad?
– Mi a véleményed a rendezőközpontúságról?
– Azt hiszem, ez olyan, mint a foci. Közös munka. Én egyáltalán nem szeretem a rendezőközpontúságot. A rendező hiába választana magának darabot, színészek nélkül nem megy semmire. Miért alacsonyabb rendű a színészi munka? Nem közösen csináljuk a színházat? És ehhez jó darab is kell. Itt egymásra utaltság van, egymás nélkül nem megyünk semmire. És a színész érzi, ha kong a nézőtér…
– A közönségről mi a véleményed?
– A kolozsvári igen kegyes az ő színházával. Ha velem annyiszor kitoltak volna… De ő még mindig bejön a színházba. Én lehet, nem jönnék be… Imádom a közönséget és úgy érzem, ő is szeret engem, nem csak Kolozsváron. Az is igaz, hogy elég alacsony igényű, nem elmarasztalásból mondom, de talán mi voltunk igénytelenek magunkhoz, és így hozzánk alakult az ízlésük… Mindenképpen jó előadásokat kell játszani.
– És akkor a kritikát se hagyjuk ki. Hogy állsz vele?
– Általában egy potentát a vizionáláson leüt egy billentyűt és mindenki felzárkózik mellé. A kritikus azt írja meg, amit a vizionálás utáni megbeszélésen hallott. Már másodszor fordul elő, hogy egy ember miatt mindenki megváltoztatta a véleményét. Tökéletesen pálfordulnak… A bemutató után másnap megjelenő kritika beszámoló, tudósítás legyen, nem egy értékelő, műelemző kritika. Az egy irodalmi lap dolga szerintem. Többet kellene írni az előadásról, s a színészekről. Mert, hogy olvasol kritikát? Megnézed, a végén kiket említenek meg, s aztán olvasod el az egészet. A darabról jó hosszan írnak, majd rövidebben a rendezésről, a színészekről pedig két szóban. Mintha a kritikusok is éreznék, hogy nem nagyon szeretik őket a színészek, így hát ők se nagyon szeretnek minket. Pedig jó barátaink lehetnének, akik megvitatják velünk a dolgokat. Talán nem elképzelhetetlen alkotó barátság kritikus és színész közt…

Majdnem beesteledett… Árpi hangjából már rég eltűnt a kezdeti zavar, nyugodt, kiegyensúlyozott, de most is elgondolkozik, mielőtt felel.

– Mi segít leginkább a színház, szerep felé téged, és mi gátol?
– A rendező nagyon sokat tud segíteni, de gátolni is… Kell a kollegáktól egy kis buzdítás. Persze, ilyenkor mindenki hibás, csak mi nem. Vagy a súgó, vagy az ügyelő, mert valaki átment a hátad mögött… ezek így összeadva mind gátolhatnak. Van úgy, hogy valamire rájössz, talán a próbák vége felé, egy jó hangsúlyra, amit elkapsz, vagy egy jó kellékre, amitől kibomlik az egész… Érzem a dolgokat, de nem tudom meg kell-e magyarázni. Megpróbáltam én is kicentizni, vannak, akik az érzelmeiket is kimérik és sikerül nekik… én nem tudom ilyen hideg fejjel végiggondolni, inkább az érzéseimre hallgatok.
– Hogyan építesz föl egy szerepet? Kik azok, akikre felnézel, és ki az eddigi legjobb partnered?
– Inkább érzelmileg építkezem… Példaképnek nem nevezném, de nagyon becsülöm Héjja Sándor munkamódszerét. Talán azért is, mert nekem olyan nincs, nem érzem azt, hogy módszer szerint dolgoznék. Ez egy jó értelemben vett kínlódás. Héjjánál sem a módszert látom, hanem azt, hogy alakul bele a szerepbe, amíg elkészül az előadás. Irigylem, ahogy látom, egyik próbáról a másikra mind jobban és jobban magáévá teszi a szerepet. Vagy azt kell nézni, hogy László Gerő, vagy Dórián mit csinálnak színpadra lépés előtt, például egy zsebkendőt hányszor tesz egyik kezéből a másikba, mindig ugyanúgy… Ami a partnert illeti, Panek Katit éreztem eddig a legjobbnak, talán mert vele játszottam eddig a legtöbbet.
– A színész-etikáról mit mondanál? Különbözik-e egyáltalán a rendes emberitől?
– A színpad megbecsülésében nyilvánul meg, hogy a színpadon nem eszünk, nem fütyülünk, de hát ezt mindenki tudja… Itt régen törvények is voltak, amelyek kordában tartották a színészt, és súlyos pénzbüntetésben részesültek, ha valamit nem tartottak be. Sajnos, ma már itt nálunk sem dívik, mert a fiataloknak nincs, aki elmondja… Rászólsz a műszakira, hogy ne egye a kiflit és ne szívja a fogát a portál mellett, mire megdöbben, mert ezt nem tudja, nincs honnan. Régebb Kovács György kivágta azt is, aki csak megállt ott. Van színész, akit ez zavar. Van régebbi tag, aki nem fütyül a színpadon, de ha újabb kollégájára szól, az kiröhögi. És sajnos még a színészekkel is előfordul, hogy esznek, hogy kalapban átmennek a színpadon…
– Milyennek látod a jövő színházát?
– Ahogy mindenben visszatérünk, zenében is a retró hódít, elönt mindent a nosztalgia-hullám. Talán nem lesz hosszú életű, de ennek a korát éljük. Súgólyuk középen, rivaldafények, színpadtechnikában is ez a régi jön vissza valahol… Nem tudom még elfogadni azt a színházat, amit Tompa Gabi csinál, talán mert én nem tudom jól csinálni, talán meg kell tanulnom.
– Mennyire érzed provinciálisnak azt, amiben élünk?
– Csak azt nem tudjuk, hogyan lehet nem provinciálisnak lenni. Valakinek meg kellene mutatnia, lássunk egyszer már ilyen színházat is. Hogy kell nekünk, színészeknek nem provinciálisan játszani? Kiolvashatod az egyetemi könyvtárat, ha minden oldalról megkötöttségeid vannak, anyagi, szellemi téren egyaránt… Azt mondják, a kolozsvári színház nem provinciális, de szerintem nem különbözünk semmiben a többi magyar színháztól, legyen az Várad, Vásárhely. Persze ez nem vigasz…
– Melyik általad játszott darab volt a legnagyobb élményed a színpadon eddigi pályafutásod alatt?
– Elégedetlen vagyok, elsősorban saját magammal. Voltak elégtételeim, de hogy felhőtlen lett volna… Ehhez az kell, hogy nagyon-nagyon jól érezd magad abban a szerepben. Volt úgy, egy Vőlegény [Szép Ernő darabja] próbán, a második felvonásban, hogy éreztem, ez most nagyon jó, ez meg is marad. De kiderült, mivel az egészben nem tudtam jól érezni magam, az erre a jelenetre is rányomta a bélyegét. Nem tudom, miért nem sikerült.
– A legnagyobb előadásélményed?
– A Lócsiszár… Most is végignézném oldalról az előadást. S a veszprémiek Caragiale előadása.

Iskolapéldája volt annak, hogyan lehet Caragiale-t magyarul megszólaltatni. A Dan Micu rendezte előadás (Zűrzavaros éjszaka-Veszprémi Petőfi színház) színészi körökben is a legnagyobb elismerést szerezte az utóbbi időben. S a legmeglepőbb, hogy egy olyan magyar társulattal sikerült ezt megcsinálni – és olyan színvonalon, hogy nálunk is bármelyik színház becsületére vált volna, – akik nincsenek állandó kontaktusban a románokkal, a román szellemiséggel, kultúrával, nem élnek mellettük.
Este van már, mire a kapuig kísér és kéri, látogassam meg, ha arra járok. És vigyázzak a szavaira. Útközben eszembe jut, hogy főiskolásokként egy jelenetet játsztunk a Noszty fiú esete Tóth Marival-ból. Ő volt Feri, én Mari, és le kellett volna emelnie engem a hordóról. Nem sikerült. Mert nehéz vagy, mondta Sata. Aztán Tompa Miklós felpattant a színpadra s egy szempillantás alatt leemelt a hordóról. Kacagtunk. Vizsgán a nagy izgalomtól, mikor befutottam, lesepertem a „hordót”, ami tulajdonképpen két egymásra állított doboz volt, s mikor odakerült a sor, hogy felültessen rá, szörnyülködve néztük az „összement” kelléket….
Sata Árpád volt az, akit megkérhettem annak idején a főiskolán, hogy statisztáljon nekem Brecht: Rettegés és ínség a harmadik birodalomban c. darabjának egyik jelenetében. Nem csak szó nélkül, de lelkesen tette meg. Nem húzódott vissza soha semmitől, ami munka és lehetőség volt. És ilyen is maradt. Kedves, egyszerű, jóindulatú és tehetséges. Akire sokkal jobban oda kellene figyelni.

U. i. 1993. december 5-én a Mikulás áthozta őt Egerbe, egészítette ki később az interjút a művész. Hegedűs D. Géza rendezésében a New Buda c. darabban lépett fel. Azóta is az Egri Gárdonyi Géza Színház, immár örökös tagja.

Lejegyezte: Nászta Katalin

A zömmel 1982-ben készült beszélgetés bővebb szövege itt olvasható:

Név (kötelező megadni)

E-mail (nem lesz nyilvános) (kötelező megadni)

Weboldal

Δ