Székely primor család szülötte, az egyik legérdekesebb XIX. századi emlékirat szerzője, Pálffy János. 1804-ben született. Katonai pályára lépett, Kossuth Pesti Hírlapjába írt cikkei miatt nyugdíjaztatnia kellett magát. 1848-ban Erdély uniója mellett agitált, s amikor az egyesülés kimondatott, a törvény szövegét ő vihette – mintegy jutalmul – jóváhagyás végett a királyhoz. Az első népképviseleti országgyűlésben Erdély követeként volt jelen, s a testület alelnökévé választották. Az osztrák seregek előnyomulásakor követte a kormányt Debrecenbe, s ott, hátat fordítva Kossuth politikájának, a békepárt tagjaként kereste a megegyezés útját. Haynau nem méltányolta e törekvését: számos más politikussal együtt halálra ítélte, majd mikor a véres kezű katona kegyvesztett lett, társaival együtt kegyelemben részesítette, és szabadon bocsátotta Pálffyt is. A megviselt idegzetű politikus 1857-ben halt meg. Vagyonát és kéziratait az Erdélyi Múzeumra hagyta.
Irodalmi hagyatékából legérdekesebb Magyarországi és erdélyi urak című emlékirata, mely sok évtizeddel halála után, 1939-ben jelent meg. (…) Sok mindent tartott említésre érdemesnek, apró, anekdotás eseteket is; szerencsére, mert ezek színesítik életszerűvé írásának komor szövetét. Előadása olykor zsörtölődő és rosszmájú; sebaj, mert az emberszólás pletykás látószögéből olyan emberi tulajdonságokat pillanthatunk meg, melyekre más történeti források nemigen világítanak rá. S az irodalom sokat köszönhet Pálffy János rosszmájúságának: ez az esendő emberi tulajdonsága tette egyik legkiválóbb szatirikusunkká.
Portrésorozata a K betűnél megszakad. Szerencsére Haynau nevének kezdőbetűje megelőzi a K-t, így aztán remek jellemképet kapunk történelmünk e rossz emlékű szereplőjéről, akit Pálffy maró gúnnyal csak hóhérinasnak nevez. (Lukácsy Sándor bevezető sorai nyomán)

*

A hóhér maga Ferenc József, ki mindenről értesíttette magát, s mindent jóváhagyott; Zsófia, a császáranya, e tigrisszívű asszony, a bosszú mozgató lelke; Schwartzenberg miniszterelnök, a magyargyűlölő cseh kalandor, és Bach, a legocsmányabb renegát, a torlaszok minisztere. Haynau ezeknek csak lelketlen gépe volt. Mert lehet-e csak képzelni is, hogy Haynau, vagy bárki, tíz hónap alatt folytonosan gyilkoljon és sújtson, ha az illető felsőbbségtől oly felhatalmazást nem vészen, hogy kedve-kénye szerint végeztethessen ki halállal bárkit. Ezt föltenni is képtelenség bárminő szervezettel és kormánnyal ellátott államban. De a következés be is bizonyította, hogy Haynau csak eszköz volt, mert azon a napon, melyen a minisztérium elleni bosszúból megszűnt egy napra eszköz lenni, azonnal lealázólag félrelöketett. E nevezetes nap volt az, melyen minket huszonnyolcunkat amnesztiált. Haynau 1850 nyár elején azon szolgálatáért, hogy – miként hitte és mondotta – a magyar forradalmat ő győzte le, jutalmul egy álladalmi pusztát kért császárától Bánátusban. A minisztérium megtagadta kérelmét, hanem ahelyett adott néki, Windisch-Gratz hercegnek és Jellasichnak, mindenkinek négyszázezer pengő forintot államutalványokban. Haynaut borzasztólag bosszantotta, hogy szolgálatát, mely – saját szavai – a trónt mentette meg, úgy fizetik ki, mint egy kocsisét, s ezen idő óta oppozícióba lépett a kormánnyal, szidva azt nyíltan, tartózkodás nélkül; s végre többek előtt ezt mondotta:
— Eddig eszköze voltam a minisztériumnak a kivégeztetésekben, ezután felhasználom teljhatalmamat arra, hogy kegyelmezzek szabad akaratból.

Az ítéletek, a Haynau kívánsága szerint módosítva, elkészültek, reggel korán elébe terjesztettek, s [1850. július] 5-én délelőtt tíz órakor a publikáció megtörténvén, harminckettőnk közül, kik jószágvesztés és kötél általi halálra ítéltettünk, négyet kivéve, teljesen fölmentettünk a halálos büntetés és jószágkobzás alól. De ugyanazon éjjel, melyen a mondottak történtek, Bécsbe is elment hihetőleg valamelyik auditor által küldve a történendőkről a tudósítás, s már 6-án este Grünne tábornok, az osztrák császár segéde Pestre érkezett, meghozva Haynau nyugalmaztatása s mássali felváltása parancsát. Haynau másnap polgári ruhába öltözött, föltett egy Kossuth-kalapot, s úgy sétált a Duna partján, és egy rakás gyermek utána. Leginkább azért haragudott a minisztérium Haynaura, hogy miért mentett föl bennünket a jószágkobzás alól is, s ez a többi elítélteknél nem is történt, mert a kormány bármi kevés időre ítéltetett el valakit, sőt az olyanokra is, kik később egészen fölmentettek, mindenkire kimondotta a jószágvesztést. A gyilkolás mindig rablással is jár.
Nem Haynau volt tehát a hóhér, hanem csak hóhérinas. De azért neve mégis ott áll bevésve a történet könyvébe, párologva vértől századok múlva is.

Haynau és a híres bajusza

Én Haynauval csak egyszer álltam szemközt. Fölmentett társaim, kívülem még Tóth Lőrincet és Simonyi János képviselőket kivéve, elmentek másnap megköszönni Haynaunak fölmentésüket. Én nem akartam oly embernek köszönni valamit, akinek kegyetlenségét és kegyelmezését egyaránt törvénytelennek kell tekintenem. Azonban többen reám estek, hogy ez káros hatással lehet a még el nem ítéltekre nézve, s hogy mennék el. Én engedtem, fogoly barátaim megnyugtatására, de nem voltam meggyőződve, hogy nékik ebben semmi hasznuk legyen. Felszólítottam tehát Simonyit és Tóthot, s egy délelőtt elmentünk Haynauhoz.
Az adjutáns már bejelentvén minket, tudta nevünket, s ezen körülmény fölmentett attól, hogy egy szó köszönetet is mondjak, mert én elöl menve, mindjárt hozzám jött, s azt kérdezte:
– Sind Sie der gewesene Vice-president? [Ön a volt alelnök?]
– Ja. [Én].
– So, so, so. Sie waren krank, sehr krank, weiss alles, alles. Nun ist aber alles gut, alles wieder gut. Jetzt können Sie ins Bad gehen, oder wo immerhin. [Úgy, úgy. Ön beteg volt, nagyon beteg, tudom, mindent tudok. De most egészen jól van, ismét egészen jól. Most elmehet fürdőre vagy egyebüvé.]
Ekkor Simonyihoz fordult, s azt kérdezte tőle:
– Wie alt sind Sie? [Milyen idős ön?]
– Fünf und sechzig. [Hatvanöt éves vagyok.]
– Fünf und sechzig und doch ein Rebell! Schöne Geschichte! [Hatvanöt éves és mégis rebellis! Szép história!]
S ezzel elfordult tőle. Ekkor Tóth Lőrinc azt monda néki:
– Ich bedanke mich für meine Begnádigung im Namen meines kleinen Kindes. [Köszönetet mondok önnek a kegyelemért kis gyermekem nevében.]
Alig mondja el ezt Tóth, hogy Haynau hozzámegyen, két kezét fölteszi Tóth vállára, s könnyei egymásra kezdettek hullani irtózatos bajuszára, de egy szót sem szólt. Pár percig bámulva néztem e jelenetet, ekkor intést adva Simonyinak, kimentünk a szobából, anélkül, hogy Haynau reánk figyelt volna. A lépcső alján megvártuk Tóthot, s kérdve, hogy mit csináltak azután együtt:
– Semmit — felelt ő. — Két kezét hosszasan ott tartotta a vállamon, szüntelen könnyezett, de egyet sem szólt, míg végre levéve kezét, lesütött fővel egy oldalszobába ment, én pedig kijöttem.
Lám, hogy a tigris is tud sírni! Hogy Isten egyedül ártatlan teremtésének, a gyermeknek neve még az ő szívébe is behat, s felkölti a lelkiismeret eltompított szavát.
Haynau majd egyöles, nagyon szikár ember volt, kétfelől mellére lecsüngő, bizonyosan egy láb hosszú bajusszal.
Nyugdíjaztatása után nemsokára utazni ment. De útja nem kéjutazás volt, hanem vesszőfutás az európai közvélemény sújtolása alatt — még Berlinben is. Legemberebbül Londonban bántak el véle, főleg a gyári munkások, kik képe után reáismerve, nekiestek, bajuszát kegyetlenül megcibálták, s egy részét ki is tépték. Haynau szaladásnak indult, utána a gyári munkások, az utcagyermekek s a nők, seprűvel űzve és ütve, míg egy házba beszaladhatott. Visszajövet Bécsben mondották néki, hogy bizonyosan magyar menekvők is voltak a nép között, sőt hogy ezeknek kellett az egészet előkészíteni. Haynau nagy indignációval tagadta, mondván, hogy a magyar ember csatában veri meg ellenségét, de nem teszen aljasságot, s aztán a magyarok őtet jobban szeretik, mintsem azt tehették volna. Rögeszméje volt, hogy őt a magyarok szeretik. Nem tudom, mi védvet [bizonyítékot] hozhatott föl mellette. Később gróf Majláth Antaltól jószágot vett Szabolcsban, s odament leányával lakni. A föld népe nem bántotta, hanem nem ment neki dolgozni. A szomszéd uraságokat meg-meglátogatta, s különösen Degenfeld Imréhez gyakran elment, akit egyik fiának nevezett, valamint mindazokat, kiket ő amnesztiált. De Degenfeldné, e megboldogult lelkes nő, sohasem fogadta, s míg Haynau a házánál volt, ki nem ment szobájából. Egyszer meglátogatta Nagy Ignácot, a volt képviselőt is. Nála volt Papp Endre és neje. Haynau a nőktől azt kérdezte: ugyebár szeretik őtet a magyarok? Pappné azt felelte, hogy ugyan miért
szeretnék?
– De hát mit tettem — szólt ő —, hogy ne szeressenek?
– Ha egyebet nem tett volna is – felelt a derék nő —, már a Batthyány kivégeztetése elég volna a gyűlöletre.

Batthyany kivégzése

Erre nagyon felpattant Haynau, mondván:
– Azt nem én tettem, nem, nem! Azt más tette, ebben ártatlan vagyok!
– S hát a tizenhárom tábornok? – kérdezte újból Pappné.
– Az már egészen más, azok megérdemelték, mert katonák voltak, kik hűtlenül elhagyták zászlójukat.
Ezen párbeszédet maga Papp Endre közlötte velem.
Halála előtt megint kegyelmébe jutott császárának, de csak rövid ideig élvezhette. Az 1853-i milánói felkelés után gróf Radetzky tábornagy, kivégeztetvén néhányat a befogottak közül, a többieknek mind megkegyelmezett saját hatalmából. Az osztrák kormány ezen éppúgy megbosszankodott, mint a Haynau amnesztiája miatt, s Radetzkyt is nyugalmazni akarván, Albert főherceget szánta helyére, de ez nem vállalván el a küldetést, Haynaut nevezte ki. Haynau örömében, hogy ha nem is hajnala, hanem alkonya földerül még egyszer, a vendéglőben Bécsben, ahol szállva volt, nagy és víg estélyt rendezett, s magát szó szerint puncsba fullasztotta, mert azon éjjel megütötte a guta. Inasa másnap reggel halva találta.
Haynau 1848 elején, mint nyugalmazott tábornok, Temesvár parancsnoka volt, s felajánlotta szolgálatát a magyar minisztériumnak, mely azt nem fogadván el, úgy lépett vissza osztrák aktív szolgálatba, mondván, hogy ő érzi, miként néki a magyar forradalomban egy vagy más úton nagy szerep van szánva.
Utolsó volt-e Haynau, ki ily vérvonalt hagyjon maga után Magyar- és Erdélyország történetében? Megelégelte-e a sors a nemzet szenvedését századokon át? Megelégelte-e azon tömérdek véráldozatot, melyet az osztrák zsarnoksága és bosszúdühe vé-reztetett el három század alatt?
Bízzunk Istenben és saját okulásunkban!

Következik: Lukácsy Sándor irodalmi ritkaságai (10): Jászai Mari – Gyermekkori emlékeim